2010. augusztus 15., vasárnap

"Minden utazónak kötelessége mindent, amit csak lehet, tanulmányozni"

Kereken harminc évig, egészen haláláig élt a Palotanegyedben, a Gyulai Pál utca 1. számú házban az egyik legnagyobb magyar földrajztudós, a Balaton szerelmese és leírója: Cholnoky Jenő. Inspiráló hátterű, történelmi családban született Veszprémben 140 évvel ezelőtt: bátyja, Viktor és öccse, László a magyar irodalom jelesei.
Bár már Jenő gyermekkorában megmutatkozott a geográfia iránti szeretete, a Műegyetemen kellett egyetemi tanulmányait folytatnia, az apai meglátás szerint ugyanis "a tanárok mind szegények". Tudományos pályája még a Műegyetemen indul el, ám Lóczy Lajos tanásegédjének fogadja a természettudományi karon, hogy aztán megszülethessen a 700 tudományos dolgozat és cikk és a majd' 50 szakkönyv, amelyek előbb kolozsvári, aztán budapesti tanszékvezetői egyetemi tanári címhez, majd az akadémia tagsághoz segítették.


Következzék egy idézet az 1936-ban, a Franklin Nyomdánál kiadott Balaton című kötete bevezetőjéből - remek korleírás, ma már értehető módon mosolyogva olvassuk:
"Ennek a könyvnek az a célja, hogy elmondjon a Balatonról olyan dolgokat, amiket jó tudni, főképpen két okból. Először is mert az ember ezeknek a tudnivalóknak hasznát veszi, ha a Balaton mellett tartózkodik, másodszor pedig azért, mert aki az itt elmondottakat tudja, az sokkal jobban tudja élvezni a Balaton gyönyörűségeit.
Nem mondom azt, hogy amit itt leírtam, azt "illik tudni" hazánk legnagyobb taváról. Mit tesz az, hogy "illik tudni"? Illik tudni olyant, hogy az igazi úri ember nyilvános helyen nem veti le a kabátját, ha még olyan melege is van. Illik tudni, hogy a hölgyek nem szépek, ha "short"-ban, vagy fürdőruhában mászkálnak a rendes utcai forgalomban, mert ez olyan, mintha kivágott báli ruhában mennének a vásárcsarnokba. Én azt hiszem, hogy a nők a legjobban kivágott ruhában is megjelenhetnek igazán úri társaságban, ott, ahol az urak egyetlen förtelmes mellékgondolattal sem szentségtelenítik meg a Föld legnagyobb szépségének, a teremtés leggyönyörűbb alkotásának, a szép női testnek ízléses látványát. De az utcára vinni! Minden jampecben és csirkefogóban a legaljasabb gondolatokat és érzéseket támasztani: ez nem úri nőhöz illő. A fövenyfürdőben akkor van helyén az ilyen ruha, ha ott is diszkrét, úri társaság van együtt. "Magunk között" szabad pongyolának is lenni, de "odi profanum vulgus!"
Ezt "illik tudni"! Illik tudni, hogy úri ember nem eszik az utcán, még fagylaltot sem nyal. "Illik tudni" nekünk férfiaknak, hogy a villamoson a nőknek helyet kell adnunk, mert mi férfiak testalkatunknál fogva is sokkal szilárdabban állunk a lábunkon, mint a nők (honny soit qui mal y pense!)"

Itt pedig a Nemzeti Múzeumba kerülő balácapusztai emlékek megtalálásának históriája:
"A falvak közelében, egy-egy nagy birtok közepén állt a római földbirtokos háza. De micsoda házak lehettek azok! A művészetnek micsoda magas fokát hozták magukkal Itáliából! Római villák nyomait több helyen találták meg a Balaton mellett, de legszebbek a Balácapuszta mellett feltárt maradványok. Nagyszerű mozaikpadlók, falfestmények, apró bronztárgyak kerültek elő ezekből. A legszebb mozaik Budapesten, a Nemzeti Múzeumban van, de szép darabok vannak a Veszprémi Múzeumban is. A balácai, római villák fölfedezésének történetét Laczkó Dezső így mondta el nekünk:
Valami vámosi kisgazda üres szekérrel baktatott Veszprém felé. Az országutat éppen makadámozták, a nyitva hagyott fél úttesten éppen egy 20-25 szekérből álló kocsikaraván döcögött, ölfával megrakodottan. Ezeknek átvonulását meg kellett volna várni, azért kicsapott a tarlókra, hisz jól ismerte a járást s úgy akarta elkerülni a kellemetlen útrészletet. Egyszercsak zsupsz! Beszakadt alatta a föld és ő valami pinceszerű mélyedésben volt kocsistól, lovastól.
A lovak nem sérültek meg, a kocsi nem törött össze; az ijedségen kívül nem volt semmi bajuk.
Nagy kínnal kifogta a lovakat, kiugratta a gödörből, aztán szétszedte a szekeret, azt is kiemelte. Mielőtt az újra összerakott szekérrel útra kelt volna, leszállt a gödörbe, hogy megnézze, mibe esett bele? Furcsa, nagy, pinceszerű helyiség volt s a földön hevert egy jókora nagy darab abból a vastag, gyönyörű színekkel festett vakolatból, ami a falakat még hézagosan borította. Fölvette a félméter széles és hosszú, töredezett darabot, föltette a szekérre, hogy bevigye Veszprémbe és megmutassa a közismert és szeretett Laczkó Dezső tanár úrnak. Föl is ment a Várba, a piaristák rendháza elé s átadta a darabot Laczkónak. A lelkes férfiú pihenést, ebédet, mindent otthagyott s a gazdával kiment arra a helyre, ahol a szekér elsüllyedt, mert a behozott darabon azonnal fölismerte a római freskót. A bámulattól és lelkesedéstől szinte ittasan turkált az omladékban s fölismerte a római úri lak maradványait. Hornig Károly báró, veszprémi püspök, a nagyműveltségű és bőkezű főúr azonnal segítségére jött a régészeknek s nemsokára behozták az egyik legszebb és legnagyobb mozaik-padló darabot a múzeumba."


Napjainkban a palotanegyedi emléktábla mellett egy veszprémi általános iskola, valamint az erdélyi, kolozsvári Cholnoky Jenő Földrajzi Társaság őrzi emlékét. Itt találtunk arra csodálatos elektronikus gyűjteményre, amit jó szívvel ajánlunk mindenki figyelmébe! Az unikális gyűjtemény Cholnoky kolozsvári tartózkodásának hagyatéka és a több, mint 6000 tételből álló térkép-, valamint szintén ezres nagyságrendű fényképtár feldolgozása. Kedvcsinálóként íme egy különleges kép Cholnoky 1897-es kínai útjáról:

2010. augusztus 8., vasárnap

Újházi pezsgője

Fesztivál fesztivál hátán, mintha csak folyamatosan ünnepelne a város. A kánikula is hamarosan megérkezik újra, ez bizonyos. Következzék egy frissítő-pezsdítő anekdota a Pannónia Kávéház (volt Kerepesi út, ma Rákóczi út 5. szám) legendáriumából, amelyet Pilinyi Péter kétkötetes Józsefváros-történetében örökített meg.


"A régi Nemzeti Színházhoz közel esett a Pannónia Kávéház. A színészek ott vacsoráztak előadás után, délben átszaladtak egy-egy pohár sörre.

Újházi Ede és Ivánfi Jenő darabot próbáltak a színházban, Bródy Sándor író is jelen volt. Délben ők is átmenteke gy pohár sörre. Nyár vége volt, rekkenő hőség, a puha aszfaltban a cipősarkak nyomokat hagytak.

-Rettenetes meleg van - mondta Ivánfi, amikor helyet foglaltak a vendéglő egyik asztalánál.

- De milyen! - fújtatott Bródy.

Újházi pillantása a cserépkályhára esett.

- Nevetni kell, ha ilyenkor kályhát lát az ember - mondta. - Olyan meleg van, hogy ha befűtenének a kandallóba, észre sem lehetne venni.

-Marha vagy, hát hogyne lehetne.

-Hát fogadjunk, hogy nem lehetne!

Fogadtak egy üveg pezsgőben. A vendéglőben rajtuk kívül nem tartózkodott senki. Szóltak a főpincérnek, elmondták, miben fogadtak. A főúr tisztelte a színészek szeszélyeit, a szeme sem rebbent, rögtön befűttetett.

Pár perc múlva ropogott a tűz a kályhában, ők újabb krigli sört hozattak, várták az ebédelni kívánó vendégeket. Ha valamelyik észreveszi, hogy fűtenek, Újházi nyerte a fogadást, ha senki sem veszi észre, akkor Ivánfi nyert.

Rövidesen megérkezett az első vendég, s kiadós ebédet rendelt. Nagyokat fújt, a homlokát is törölgette, de nem tett semmi megjegyzést a hőségre. Azután egy család is letelepedett, ebédet rendeltek. Melegük volt nagyon, de a kályha nem jutott eszükbe, nem is gondoltak rá, hogy befűtöttek.

Bejött egy idős, cserzett képű falusi ember. Homloka alsó fele barna, a felső fehér, ott védte a naptól a kalap. Bajsza hegyesre pedrett, ruhája kukoricavászon. leült a terem utcai oldalán. Elkezdte kanalazni a levest, közben folyton körülnézegetett, valami nem tetszett neki.

- Pedzi már - örvendett Újházi.

Ahogy az öreg paraszt megette a levest, felkelt és nyílegyenesen a kályhához ment.

- Végem van - szólt Ivánfi.

A vendég a kályha közvetlen közelébe ült le egy terített asztalhoz. A főpincér odalépett.

- Át tetszik ide ülni, nagyságos uram?

- Igen, amott nem lehet kibírni a hőséget. Ideköltöztem az árnyékba. Hozzanak egy székelygulyást!

Újházi megcsóválta a fejét és odaszólt az italosnak:

- Hűtsetek be egy pezsgőt, te marha!"