Bejegyzések
A Zichy-család bárói címere, Linz 1732.
A hétvégén megnyitotta kapuit a Palotanegyed legújabb, négycsillagos szállodája, a Hotel Palazzo Zichy. A szállodának otthont adó, műemlékvédelem alatt álló neo-barokk palota gróf Zichy Nándor és családja lakhelyéül szolgált a 19. században. A szálloda - amelynek kialakításában a barokk motívumokat ötvözték modern minimal-art stílussal - előtti Lőrinc pap téren egészalakos, tekintélyt parancsoló szobor emlékeztet Zichy Nándorra. Orbán Antal 1930-ban készített szoborcsoportját 1949-ben lebontották és eltávolították, jónéhány ezidőtájt lebontott szobrot beolvasztottak, ezt nem, mert féltő kezek elrejtették, rejtekhelyéről 1992-ben került vissza ide.
De ki is volt Zichy Nándor? Életéből egy kis momentumot idézek a nagy mesemondó, Jókai Mór regényéből, a Politikai divatokból.
"Ha valamely munkámhoz, úgy bizonyára a Politikai divatok-hoz szükséges a felvilágosító végszó.
Valószínűleg föltűnik az olvasónak az a sok hézag, ami e regény folyamatán elárulja magát. A történet, mely egy irányban megindul, egyszerre csak más irányt vesz; az elbeszélés ott, ahol legérdekesebbnek ígérkezik, hirtelen letörik, s új fejezetbe csap át. Köztudomású tényeken átugrik a mese, s lesz belőle mese, ahol lehetne igaz történet: érdekesebb a költött dolgoknál. A jellemek széles alapon vannak megkezdve, s erre az alapra alig van valami fölépítve. A nagy, dicsőségteljes harcból, mely a szereplő alakok tisztító tüzét képezte, semmi sem jut érvényre, csak a végkatasztrófa; az is csak allegóriákban, amiknek a sorai között kell keresni a komoly valót; a históriai háttér pedig egészen elvész, a korrajz elhalaványul, az előadás hangulatában a hazafias lendület kerültetik.
Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor kezdtem el megírni, amikor az új alkotmányos korszak (1861-ben) azt a csalóka reményt költötte fel, hogy az elmúlt szabadság újra életre kel hazánkban. Fölszabadult a politikai szószék és a sajtó.
Régi óhajtásom volt olyan nagyobb regényt írni, mely a szabadságharcot tünteti vissza. Még ekkor élénken emlékeztem a 48/49-iki világra; minden nagy és apró, tragikus és komikus alakja a dicsőséggel és rémekkel teljes korszaknak ott élt, ott kísértett a lelkemben; és én elég naiv voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a ködből.
Mire aztán elkészültem a regénnyel, akkorra vége lett az alkotmányos korszaknak. Jött az átokterhelt Schmerling-éra. Százszorta rosszabb a Bach-korszaknál; mert „ez” egy becsületes abszolutizmus volt, mely kimondta az őszinte jelszót, amihez tartsuk magunkat: „Zahlen und’s Maul halten”; de Schmerlingék egy hazudott alkotmányosság színe alatt követtek el rajtunk erőszakot, s ha Bach kormányozni ránk küldte a németeket és a katonákat, azok tisztességes idegenek voltak, akikkel lehetett beszélni, ha németül tudtunk; de Schmerling ránk eresztette azokat a hazánkfiait, akik gyűlöltek bennünket (mert gyűlölni a magyart csak a magyar tudja igazán). Azok aztán azonfölül, hogy mortifikáltak bennünket, még gúnyt is űztek belőlünk: úgy hogy a katonai törvényszék valóságos oltalom volt ránk nézve az „adminisztratív közegek dühöngése ellenében.
Hát természetes, hogy ennek az én regényemnek ebben a korszakban nem akadt kiadója. Pesti Napló, Magyar Sajtó szerkesztői kidobtak regényemmel együtt az ajtón, mikor belepillantottak. „Hisz ez a forradalomban játszik!” Voltak kiadóim, akiknek szintén bemutattam. „Van önnek két bőre, hogy az egyiket le engedheti magáról húzatni?”
A regény ott penészedett a fiókomban.
Egyszer aztán a magyarországi ellenzék megemberelte magát, vezérférfiai elhatározták, hogy egy sajtóorgánumot hoznak létre, mely nézeteiket képviselje. Engem bíztak meg a szerkesztőséggel. Én adtam az új lapnak a Hon nevet. Magam jártam utána Bécsben az udvari kancelláriánál, hogy az engedély megadassék rá. Gróf Forgách Antal első kértemre megadta az engedélyt. Én siettem az írásommal fel Budára gróf Pálffy Mórichoz, bejelenteni, hogy van passzusom az új lap kiadásához.
– Hjaj, barátom – mondta a helytartó –, az még nem elég, hogy a kancellár beleegyezett; még én is itt vagyok. Önnek elébb reverzálist kell adni magáról, hogy lapjában a kormányt pártolni fogja.
– Kérem: itt van már a zsebemben a reverzális. Tudtam, hogy ez is szükséges.
Az volt pedig ebben a reverzálisban, hogy én kötelezem magamat a magas kormányt minden, a hazára nézve üdvös intézkedéseiben teljes erőmmel támogatni.
A kormányzó nagyon csóválta a fejét: „a hazára nézve üdvös”.
– Hallja, barátom, maga nagyon ravasz ember. Hát csak írjon újságot. De vigyázzon a pennájára, hogy valami ki ne cseppenjen belőle.
Az új lap szerkesztősége nagy hamar megalakult, régi, kipróbált ellenzéki politikusokból és új szabadelvű tehetségekből. Újévre oly nagy előfizető közönség gyűlt össze melléje, mely annak fennállását biztosítani látszott; azonfölül voltak előkelő, nagybirtokú támogatói: azok között első rendben Almássy Pál (a debreceni országgyűlés volt elnöke, ki már egy halálítéletet tartogatott az emlékei között).
Most azután módomban volt a Politikai divatok-at a közönség elé hozni a saját újságomban.
Folyt a munka akadálytalanul valami hat hétig.
Ekkor egy új munkatárs kocogtatott be hozzánk.
Egyike a legelőkelőbb magyar főuraknak; vagyonban gazdag, műveltségben alapos, testben, lélekben fiatal: gróf Zichy Nándor.
Egy terjedelmes, jól kidolgozott memorandumot hozott, melyben mély szakavatottsággal voltak kimutatva a politikai hibák, melyek Schmerling rendszerét Magyarországon kivihetlenné teszik, s erőszakos keresztülvitel esetén Magyarországot és Ausztriát teljesen tönkretennék. Különösen nemzetgazdászati tekintetben volt ez fényesen megvilágítva.
Zichy Nándor elébb a Pesti Naplót kínálta meg ezzel az emlékirattal, de Kemény Zsigmondnak nem volt kedve a fejét az oroszlán torkába bedugni; akkor aztán énhozzám hozta a cikket. Én közöltem azt barátaimmal; nagyon tetszett nekik. Szerző beleegyezésével valami keveset módosítottam rajta. (A módosítás szelídítés volt a kifejezésekben; szerző igen erősen bánt el az uralkodó politikai rendszer vezérférfiaival.) A memorandum egy számban jelent meg. Roppant szenzációt idézett elő az olvasóközönség táborában.
Két nap múlva azonban egy jó barátom, kinek összeköttetései voltak a helytartóságnál, azzal a jó hírrel lepett meg, hogy „Pálffy Móric dühös ránk a Zichy Nándor gróf cikke miatt, s kiadta a parancsot, hogy katonai törvényszék elé kell bennünket állítani, s mindkettőnket háromhavi börtönre elítélni.” (Schmerling alatt az volt a politikai divat, hogy a szerzőn kívül még a szerkesztőt is becsukják.)
Én egy nagy plaidoyerre készültem, melyben napnál fényesebben bebizonyítottam, hogy gróf Zichy Nándornak tökéletes igaza van.
Ezt a védbeszédet (ékes német nyelven) elő is adám a katonai törvényszék előtt, mely állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy frájterből és egy közbakából.
Ily szakértő bíróság előtt lehetetlennek hittem, hogy argumentumaim meggyőző hatást ne eszközöljenek.
Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott ítéletet.
„Egy esztendei tömlöc, nehéz vasban.”
– Mi a kakukk? – mondám én az auditornak –, hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért ránk kiméretni.
– Das übrige ist für die schöne Verteidigung! – mondá nevetve az auditor major.
Azonkívül ezer forint bírság.
A bírságot lefizette Zichy Nándor; de a börtönt bizony együtt kellett leülnünk.
S a legszebb az volt az egész ítéletben, hogy nem sajtóvétségért lettünk ám elítélve; nem valami politikai bűntettért, hanem közcsendháborításért. Tehát gróf Zichy Nándor és Jókai Mór elmehetnek vele dicsekedni, hogy ifjú korukban együtt hajigáltak be ablakokat és gázlámpákat a Kerepesi úton, amiért egy esztendei börtönre lettek elítélve, s fizettek ezer forintot az összetört üvegekért. Így lett az megmagyarázva – a morva cserepárnak, a mi törvénybíránknak.
És én azért mégis maradok a föntebbi állításom mellett, hogy a katonai kormányzat valóságos oltalom volt ránk, szegény szabadelvű hírlapírókra nézve, az administrationalis tyrannokkal szemben.
Először is a katonák megtették azt a kitűnő tréfát, hogy nem érték be azzal, hogy minket elítéltek közcsendháborítás miatt ellenzéki cikkünkért, hanem aztán előfogták a kormány által szubvencionált schmerlingiánus lapok szerkesztőit is, akik minket, védtelen ellenfeleket, megtámadtak; azokat is elítélték, becsukatták: „közcsendháborításért”. Aki csak vezércikket írt, akár a kormánypolitika mellett, akár ellene, az mind közcsendháborító volt, mind becsukták. Pokoli humor volt ez!
A börtönben pedig a katonák oly emberségesen bántak velünk, elítéltekkel, ahogy csak magyar vendégszerető gazda bánhat a vendégével, szó sem volt „harminchárom fontos vasról, kezére lábára”. Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a Sváb-hegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk, a jó Haymerle, kívül-belül valóságos mintaképe volt egy magyar vicispánnak.
Én egy héttel elébb kezdtem meg a fogságot, mint Zichy Nándor. Aminek ez volt az oka: ugyanazon a napon, amelyen Zichy Nándor a kegyetlen ítélet folytán megfosztatott a nemességétől (amire Deák Ferenc azt az élcet csinálta, hogy jelenben nagy Magyarországon a leggazdagabb paraszt Zicsi [sic] Nándor, ugyanazon a napon ajándékoztatott meg egy minden titulusoknál méltóságosabb címmel, az „apa” címével. Akkor született az első gyermeke. Fiatal, ideális szép neje gyermekágyban feküdt. A helytartó megengedte az apának, hogy egy hétig, amíg a neje a veszélyen túl lesz, otthon maradhasson.
Mikor aztán az egy hét leteltével ő is bekerült, a derék Haymerle azonnal feljött hozzánk (két egymással szomszéd szobában laktunk) egész udvariassággal felajánlani, hogy bárminő kívánságai lesznek a fogoly úrnak, azokat készséggel teljesíteni fogja.
(Nekem például megengedte, hogy a faragó szerszámaimat fölhozassam a börtönbe; ott faragtam ki a feleségem mellszobrát fából.)
Zichy Nándor azt az egyetlen kívánságát nyilvánította a térparancsnok előtt, hogy engedtessék meg neki minden nap a börtönből kimehetni hajnali misére a templomba.
A jó Haymerle azt mondta, hogy erre az egyre nincs instrukciója a hadügyminisztériumtól; de majd kérdést fog intézni az iránt Bécsbe.
Megadták-e Bécsből e kegyes óhajtására az engedélyt az én mélyen tisztelt fogolytársamnak, azt nem tudom; mert énnekem őfelsége legmagasabb kegyével elengedte a hátralevő fogházbüntetésemet, s Zichy Nándornak is csak az otthon töltött héttel kellett tovább szenvedni nálamnál. Úgy látom, hogy a nemességét is visszakapta. Hanem az ezer forintot nem adták vissza; az ott maradt csendháborítás által okozott károk megtérítésére.
Hát ez idáig egész humorisztikus történet volt; de most következik a szomorú része – rám nézve.
Amint engemet elítéltek fogságra, az én lapomnak a publikuma úgy széjjelszaladt, hogy a második évnegyedre fele sem jött vissza. Megijedtek a tisztelt hazafiak, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek; talán attól is tartottak, hogy most már a prenumeránsokra kerül a sor; azokat is rendre fűzik rabszíjakra közcsendháborítás miatt. Most már veszteséggel folytattam a lapkiadást. A regényemért sem kaptam semmi honoráriumot. Ellenben megvolt vele az a kegyetlen mulatságom, hogy a cenzor minden lépten-nyomon lefoglalta a lapot a Tárcában folyó regény miatt; nekem aztán egyre-másra törülnöm, másítanom kellett benne; kihagynom ívszámra azokat a részleteket, amik a szabadságharcra vonatkoztak, amik hőseimnek a jellemét kiemelték, megszöknöm a legjobb gondolataimtól, üresen hagynom az összekötő epizódok helyét. Soha még regényírónak keservesebb vajúdása nem volt a munkájával, mint nekem ezzel az elbeszéléssel. Irigyeltem a muszka íróknak a sorsát. Így készült, foltokra szaggatva, újra összefoltozva a Politikai divatok.
A hírlapom közönsége pedig egyre apadt. Írni sem mert már bele senki a neve alatt. Egyszer aztán lapom főpártolóját, Almássy Pált is elfogták, állítólagos összeesküvés miatt. Erre a többi pártoló hívek is itthagyták a fővárost.
Azért még folytattam a lapot s vele együtt a regényt. Volt egy kis örökségem a szüleim után, az egy Magyar utcai házban feküdt. A házat eladtam, az örökségemet ráköltöttem a lapra, folyvást bízva a haza sorsának jobbra fordultában. De ez csak nem következett be. Aztán adósságra folytattam a lapot. Mikor aztán már a nyomdai hitelem is teljesen ki volt merítve, mikor a nyomdászom nem akart tovább kontóra nyomatni, az előtt a kényszerűség előtt álltam, hogy a lapot megszüntessem. Megegyeztem Keménnyel, hogy a még hátralevő egy hónapra a Hon előfizetőit a Pesti Naplóval fogja kielégíteni. Barátaim mind beleegyeztek az elhatározásomba. Minden embernek ínsége volt. A búza ára leszállt két forintra (olvasd: 2 forintra o. é.). Amely nap reggel megegyeztem Keménnyel, másnap kellett volna aláírnunk a szerződést, aznap este kaptam egy táviratot Zichy Nándortól: „Lapodat meg ne szüntesd, holnap reggel nálad leszek.” Már nyolc órakor ott volt. Rövid volt a találkozásunk.
– Ámbár lapod politikáját nem osztom, pártodhoz nem tartozom, mégis nem engedhetem, hogy ez a lap megszűnjék: mennyi összegre van szükséged, hogy azt folytathasd?
Mondtam neki valami összeget.
Szó nélkül kezembe adta; nem várta, hogy megköszönjem: eltávozott.
Én aztán folytattam a lapot, a jövő évnegyedben az előfizetők újból felsereglettek, nyomdászom vállalkozott az együtt kiadásra, s attól fogva a Hon virágzásnak indult.
Ezt az adatot kötelességemnek tartottam az emlékezetnek átadni.
Ilyen viszonyok között, ilyen kedélyhangulat mellett jött létre a Politikai divatok című regényem."
Valószínűleg föltűnik az olvasónak az a sok hézag, ami e regény folyamatán elárulja magát. A történet, mely egy irányban megindul, egyszerre csak más irányt vesz; az elbeszélés ott, ahol legérdekesebbnek ígérkezik, hirtelen letörik, s új fejezetbe csap át. Köztudomású tényeken átugrik a mese, s lesz belőle mese, ahol lehetne igaz történet: érdekesebb a költött dolgoknál. A jellemek széles alapon vannak megkezdve, s erre az alapra alig van valami fölépítve. A nagy, dicsőségteljes harcból, mely a szereplő alakok tisztító tüzét képezte, semmi sem jut érvényre, csak a végkatasztrófa; az is csak allegóriákban, amiknek a sorai között kell keresni a komoly valót; a históriai háttér pedig egészen elvész, a korrajz elhalaványul, az előadás hangulatában a hazafias lendület kerültetik.
Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor kezdtem el megírni, amikor az új alkotmányos korszak (1861-ben) azt a csalóka reményt költötte fel, hogy az elmúlt szabadság újra életre kel hazánkban. Fölszabadult a politikai szószék és a sajtó.
Régi óhajtásom volt olyan nagyobb regényt írni, mely a szabadságharcot tünteti vissza. Még ekkor élénken emlékeztem a 48/49-iki világra; minden nagy és apró, tragikus és komikus alakja a dicsőséggel és rémekkel teljes korszaknak ott élt, ott kísértett a lelkemben; és én elég naiv voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a ködből.
Mire aztán elkészültem a regénnyel, akkorra vége lett az alkotmányos korszaknak. Jött az átokterhelt Schmerling-éra. Százszorta rosszabb a Bach-korszaknál; mert „ez” egy becsületes abszolutizmus volt, mely kimondta az őszinte jelszót, amihez tartsuk magunkat: „Zahlen und’s Maul halten”; de Schmerlingék egy hazudott alkotmányosság színe alatt követtek el rajtunk erőszakot, s ha Bach kormányozni ránk küldte a németeket és a katonákat, azok tisztességes idegenek voltak, akikkel lehetett beszélni, ha németül tudtunk; de Schmerling ránk eresztette azokat a hazánkfiait, akik gyűlöltek bennünket (mert gyűlölni a magyart csak a magyar tudja igazán). Azok aztán azonfölül, hogy mortifikáltak bennünket, még gúnyt is űztek belőlünk: úgy hogy a katonai törvényszék valóságos oltalom volt ránk nézve az „adminisztratív közegek dühöngése ellenében.
Hát természetes, hogy ennek az én regényemnek ebben a korszakban nem akadt kiadója. Pesti Napló, Magyar Sajtó szerkesztői kidobtak regényemmel együtt az ajtón, mikor belepillantottak. „Hisz ez a forradalomban játszik!” Voltak kiadóim, akiknek szintén bemutattam. „Van önnek két bőre, hogy az egyiket le engedheti magáról húzatni?”
A regény ott penészedett a fiókomban.
Egyszer aztán a magyarországi ellenzék megemberelte magát, vezérférfiai elhatározták, hogy egy sajtóorgánumot hoznak létre, mely nézeteiket képviselje. Engem bíztak meg a szerkesztőséggel. Én adtam az új lapnak a Hon nevet. Magam jártam utána Bécsben az udvari kancelláriánál, hogy az engedély megadassék rá. Gróf Forgách Antal első kértemre megadta az engedélyt. Én siettem az írásommal fel Budára gróf Pálffy Mórichoz, bejelenteni, hogy van passzusom az új lap kiadásához.
– Hjaj, barátom – mondta a helytartó –, az még nem elég, hogy a kancellár beleegyezett; még én is itt vagyok. Önnek elébb reverzálist kell adni magáról, hogy lapjában a kormányt pártolni fogja.
– Kérem: itt van már a zsebemben a reverzális. Tudtam, hogy ez is szükséges.
Az volt pedig ebben a reverzálisban, hogy én kötelezem magamat a magas kormányt minden, a hazára nézve üdvös intézkedéseiben teljes erőmmel támogatni.
A kormányzó nagyon csóválta a fejét: „a hazára nézve üdvös”.
– Hallja, barátom, maga nagyon ravasz ember. Hát csak írjon újságot. De vigyázzon a pennájára, hogy valami ki ne cseppenjen belőle.
Az új lap szerkesztősége nagy hamar megalakult, régi, kipróbált ellenzéki politikusokból és új szabadelvű tehetségekből. Újévre oly nagy előfizető közönség gyűlt össze melléje, mely annak fennállását biztosítani látszott; azonfölül voltak előkelő, nagybirtokú támogatói: azok között első rendben Almássy Pál (a debreceni országgyűlés volt elnöke, ki már egy halálítéletet tartogatott az emlékei között).
Most azután módomban volt a Politikai divatok-at a közönség elé hozni a saját újságomban.
Folyt a munka akadálytalanul valami hat hétig.
Ekkor egy új munkatárs kocogtatott be hozzánk.
Egyike a legelőkelőbb magyar főuraknak; vagyonban gazdag, műveltségben alapos, testben, lélekben fiatal: gróf Zichy Nándor.
Egy terjedelmes, jól kidolgozott memorandumot hozott, melyben mély szakavatottsággal voltak kimutatva a politikai hibák, melyek Schmerling rendszerét Magyarországon kivihetlenné teszik, s erőszakos keresztülvitel esetén Magyarországot és Ausztriát teljesen tönkretennék. Különösen nemzetgazdászati tekintetben volt ez fényesen megvilágítva.
Zichy Nándor elébb a Pesti Naplót kínálta meg ezzel az emlékirattal, de Kemény Zsigmondnak nem volt kedve a fejét az oroszlán torkába bedugni; akkor aztán énhozzám hozta a cikket. Én közöltem azt barátaimmal; nagyon tetszett nekik. Szerző beleegyezésével valami keveset módosítottam rajta. (A módosítás szelídítés volt a kifejezésekben; szerző igen erősen bánt el az uralkodó politikai rendszer vezérférfiaival.) A memorandum egy számban jelent meg. Roppant szenzációt idézett elő az olvasóközönség táborában.
Két nap múlva azonban egy jó barátom, kinek összeköttetései voltak a helytartóságnál, azzal a jó hírrel lepett meg, hogy „Pálffy Móric dühös ránk a Zichy Nándor gróf cikke miatt, s kiadta a parancsot, hogy katonai törvényszék elé kell bennünket állítani, s mindkettőnket háromhavi börtönre elítélni.” (Schmerling alatt az volt a politikai divat, hogy a szerzőn kívül még a szerkesztőt is becsukják.)
Én egy nagy plaidoyerre készültem, melyben napnál fényesebben bebizonyítottam, hogy gróf Zichy Nándornak tökéletes igaza van.
Ezt a védbeszédet (ékes német nyelven) elő is adám a katonai törvényszék előtt, mely állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy frájterből és egy közbakából.
Ily szakértő bíróság előtt lehetetlennek hittem, hogy argumentumaim meggyőző hatást ne eszközöljenek.
Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott ítéletet.
„Egy esztendei tömlöc, nehéz vasban.”
– Mi a kakukk? – mondám én az auditornak –, hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért ránk kiméretni.
– Das übrige ist für die schöne Verteidigung! – mondá nevetve az auditor major.
Azonkívül ezer forint bírság.
A bírságot lefizette Zichy Nándor; de a börtönt bizony együtt kellett leülnünk.
S a legszebb az volt az egész ítéletben, hogy nem sajtóvétségért lettünk ám elítélve; nem valami politikai bűntettért, hanem közcsendháborításért. Tehát gróf Zichy Nándor és Jókai Mór elmehetnek vele dicsekedni, hogy ifjú korukban együtt hajigáltak be ablakokat és gázlámpákat a Kerepesi úton, amiért egy esztendei börtönre lettek elítélve, s fizettek ezer forintot az összetört üvegekért. Így lett az megmagyarázva – a morva cserepárnak, a mi törvénybíránknak.
És én azért mégis maradok a föntebbi állításom mellett, hogy a katonai kormányzat valóságos oltalom volt ránk, szegény szabadelvű hírlapírókra nézve, az administrationalis tyrannokkal szemben.
Először is a katonák megtették azt a kitűnő tréfát, hogy nem érték be azzal, hogy minket elítéltek közcsendháborítás miatt ellenzéki cikkünkért, hanem aztán előfogták a kormány által szubvencionált schmerlingiánus lapok szerkesztőit is, akik minket, védtelen ellenfeleket, megtámadtak; azokat is elítélték, becsukatták: „közcsendháborításért”. Aki csak vezércikket írt, akár a kormánypolitika mellett, akár ellene, az mind közcsendháborító volt, mind becsukták. Pokoli humor volt ez!
A börtönben pedig a katonák oly emberségesen bántak velünk, elítéltekkel, ahogy csak magyar vendégszerető gazda bánhat a vendégével, szó sem volt „harminchárom fontos vasról, kezére lábára”. Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a Sváb-hegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk, a jó Haymerle, kívül-belül valóságos mintaképe volt egy magyar vicispánnak.
Én egy héttel elébb kezdtem meg a fogságot, mint Zichy Nándor. Aminek ez volt az oka: ugyanazon a napon, amelyen Zichy Nándor a kegyetlen ítélet folytán megfosztatott a nemességétől (amire Deák Ferenc azt az élcet csinálta, hogy jelenben nagy Magyarországon a leggazdagabb paraszt Zicsi [sic] Nándor, ugyanazon a napon ajándékoztatott meg egy minden titulusoknál méltóságosabb címmel, az „apa” címével. Akkor született az első gyermeke. Fiatal, ideális szép neje gyermekágyban feküdt. A helytartó megengedte az apának, hogy egy hétig, amíg a neje a veszélyen túl lesz, otthon maradhasson.
Mikor aztán az egy hét leteltével ő is bekerült, a derék Haymerle azonnal feljött hozzánk (két egymással szomszéd szobában laktunk) egész udvariassággal felajánlani, hogy bárminő kívánságai lesznek a fogoly úrnak, azokat készséggel teljesíteni fogja.
(Nekem például megengedte, hogy a faragó szerszámaimat fölhozassam a börtönbe; ott faragtam ki a feleségem mellszobrát fából.)
Zichy Nándor azt az egyetlen kívánságát nyilvánította a térparancsnok előtt, hogy engedtessék meg neki minden nap a börtönből kimehetni hajnali misére a templomba.
A jó Haymerle azt mondta, hogy erre az egyre nincs instrukciója a hadügyminisztériumtól; de majd kérdést fog intézni az iránt Bécsbe.
Megadták-e Bécsből e kegyes óhajtására az engedélyt az én mélyen tisztelt fogolytársamnak, azt nem tudom; mert énnekem őfelsége legmagasabb kegyével elengedte a hátralevő fogházbüntetésemet, s Zichy Nándornak is csak az otthon töltött héttel kellett tovább szenvedni nálamnál. Úgy látom, hogy a nemességét is visszakapta. Hanem az ezer forintot nem adták vissza; az ott maradt csendháborítás által okozott károk megtérítésére.
Hát ez idáig egész humorisztikus történet volt; de most következik a szomorú része – rám nézve.
Amint engemet elítéltek fogságra, az én lapomnak a publikuma úgy széjjelszaladt, hogy a második évnegyedre fele sem jött vissza. Megijedtek a tisztelt hazafiak, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek; talán attól is tartottak, hogy most már a prenumeránsokra kerül a sor; azokat is rendre fűzik rabszíjakra közcsendháborítás miatt. Most már veszteséggel folytattam a lapkiadást. A regényemért sem kaptam semmi honoráriumot. Ellenben megvolt vele az a kegyetlen mulatságom, hogy a cenzor minden lépten-nyomon lefoglalta a lapot a Tárcában folyó regény miatt; nekem aztán egyre-másra törülnöm, másítanom kellett benne; kihagynom ívszámra azokat a részleteket, amik a szabadságharcra vonatkoztak, amik hőseimnek a jellemét kiemelték, megszöknöm a legjobb gondolataimtól, üresen hagynom az összekötő epizódok helyét. Soha még regényírónak keservesebb vajúdása nem volt a munkájával, mint nekem ezzel az elbeszéléssel. Irigyeltem a muszka íróknak a sorsát. Így készült, foltokra szaggatva, újra összefoltozva a Politikai divatok.
A hírlapom közönsége pedig egyre apadt. Írni sem mert már bele senki a neve alatt. Egyszer aztán lapom főpártolóját, Almássy Pált is elfogták, állítólagos összeesküvés miatt. Erre a többi pártoló hívek is itthagyták a fővárost.
Azért még folytattam a lapot s vele együtt a regényt. Volt egy kis örökségem a szüleim után, az egy Magyar utcai házban feküdt. A házat eladtam, az örökségemet ráköltöttem a lapra, folyvást bízva a haza sorsának jobbra fordultában. De ez csak nem következett be. Aztán adósságra folytattam a lapot. Mikor aztán már a nyomdai hitelem is teljesen ki volt merítve, mikor a nyomdászom nem akart tovább kontóra nyomatni, az előtt a kényszerűség előtt álltam, hogy a lapot megszüntessem. Megegyeztem Keménnyel, hogy a még hátralevő egy hónapra a Hon előfizetőit a Pesti Naplóval fogja kielégíteni. Barátaim mind beleegyeztek az elhatározásomba. Minden embernek ínsége volt. A búza ára leszállt két forintra (olvasd: 2 forintra o. é.). Amely nap reggel megegyeztem Keménnyel, másnap kellett volna aláírnunk a szerződést, aznap este kaptam egy táviratot Zichy Nándortól: „Lapodat meg ne szüntesd, holnap reggel nálad leszek.” Már nyolc órakor ott volt. Rövid volt a találkozásunk.
– Ámbár lapod politikáját nem osztom, pártodhoz nem tartozom, mégis nem engedhetem, hogy ez a lap megszűnjék: mennyi összegre van szükséged, hogy azt folytathasd?
Mondtam neki valami összeget.
Szó nélkül kezembe adta; nem várta, hogy megköszönjem: eltávozott.
Én aztán folytattam a lapot, a jövő évnegyedben az előfizetők újból felsereglettek, nyomdászom vállalkozott az együtt kiadásra, s attól fogva a Hon virágzásnak indult.
Ezt az adatot kötelességemnek tartottam az emlékezetnek átadni.
Ilyen viszonyok között, ilyen kedélyhangulat mellett jött létre a Politikai divatok című regényem."
