2009. december 30., szerda

A Szentkirályi utcából a világűr határáig

Úgy tartják, s mi is úgy emlegetjük, hogy a Palotanegyed igazi diáknegyed. Az egy négyzetméterre eső felsőoktatási intézmény száma ezen a zsebkendőnyi területen a legmagasabb az egész országban. A középiskolák közül pedig olyanok székhelyéül szolgálhat, amelyek párjukat ritkítják. És persze van néhány (jónéhány!) dicső szülötte-neveltje is a Mágnásfertálynak, akik tudásukat itt alapozták meg - akár családi neveltetésükből kifolyólag, akár az itteni oktatási intézmények látogatásával.

Szentkirályi u. 22-24.

Kármán Tódorra ez utóbbi két jellemző egyformán áll: a Szentkirályi utcai szülőházban elsajátítottak jó alapként szolgálhattak az édesapa által igazgatott Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakorló-Főgymnasiumában, amely ma Trefort nevét viseli. No meg aztán a valódi magyar életút során később is, amikor a dicsőséges karrier szó szerint a csillagokig szárnyalt. Kármán nevét viseli ugyanis - hiszen ő számította ki azt a határvonalat, amely nagyjából 100 km-es magasságban húzódik: ez az a magasság, ahol egy jármű már nem tud a felhajtóerő segítségével repülni és így a fent maradáshoz el kell érnie az első kozmikus sebességet. Nevezhetjük az atmoszféra tetejének, a világűr határának is: szakmai körökben Kármán-vonalként ismerik.

A Kármán-vonal panorámája

Kármán az 1898-as érettségit követően a Műegyetemen szerzett gépészmérnök diplomát és miközben a Ganz Rt. mérnöke lett (ahol megterhelt oszlopok összeroskadásával foglalkozott), tanársegédként dolgozott Bánki Donát mellett. Apja nyomására megpályázott és elnyert egy akadémiai ösztöndíjat Göttingenbe, ahová 1906-ban érkezett és az akkor már híres Ludwig Pradtl mellé került. Itteni munkája során fedezte fel a Kármán-féle örvénysort, és alkotta meg ennek matematikai elméletét. Ez a felfedezés meghatározta későbbi pályafutását. Németországban 1908-ban doktorált (disszertációja Untersuchungen über Knickfestigkeit címen érhető el). "Jutalmul" barátjával Párizsba ment, ahol az élet habzsolásán kívül beiratkozott a Sorbonne-ra, ahol Marie Curie előadásait hallgatta. Megtekintett egy repülőbemutatót, és ez annyira fellelkesítette, hogy később ennek hatására kezdett repüléselméleti kutatásokkal foglalkozni. Bár 1912-ben visszatért a Monarchia területére, Selmecbányára (a Bányamérnöki Egyetem alkalmazott mechanika professzora lett), még abban az évben elfogadta az aacheni egyetem professzori ajánlatát.
Az első világháborúban magyar katonaként (hadnagyként) Monarchia hadseregében szolgált, a Bécs melletti Aerodinamikai Laboratóriumban először ballisztikával foglalkozott, majd bevonták az önálló osztrák- magyar légierő kiépítésébe. Egyik újításaként megoldotta, hogyan tüzelhet a géppuska az előtte forgó légcsavarokon keresztül - ez nagyban hozzájárult a vadászgépek elterjedéséhez. Itt fejlesztett ki 1917-ben egy helikpoterhez hasonló, de földhöz kötött tüzérségi megfigyelőeszközt, a PKZ-t (az elnevezés a mérnökök nevének kezdőbetűiből képzett szó): a munkában Kármán mellett Petróczy István, Zurovetz Vilmos és Asbóth Oszkár működött közre.

A háború után hazatért, de 1919-ben már újra Aachenben tanított (a Tanácsköztársaság idején ugyanis oktatási népbiztos-helyettes volt). Kutatásai során figyelme a turbulencia jelenségére, a légellenállás fő okozójára összpontosult. Hallgatóiból repüléskutatással foglalkozó csapatot szervezett: szervezői képességei már ekkor megmutatkoztak, alkalmazott mechanikai konferenciák sorát szervezte. A gyakorlati problémákat matematikai modellekkel oldotta meg, és ez egyrészt újdonság volt, másrészt sikeres módszernek bizonyult, ami nagy hírnevet szerzett neki. A német ipar jelentős személyiségeivel nemcsak üzleti kapcsolatokat épített ki, hanem baráti viszonyban volt Fokkerrel, Junkers-szel, Opellel és Zeppelinnel. Hírnevére jellemző, hogy 1926-ban meghívták Japánba és Amerikába, hogy tanácsaival szélcsatorna építését segítse. 1927-ben még visszatért Aachenbe, de a nácizmus kibontakozása ekkor már érezhető volt, ezért amikor a Kaliforniai Műegyetem meghívta a Guggenheim Repüléstudományi Laboratórium megszervezésére és vezetésére, a meghívást elfogadta, és 1929-ben átköltözött Pasadenába.
Kármán Tódor pasadenai villájában nagy társadalmi élet folyt, vendégül látta hallgatóit, hollywoodi színésznőket és magas rangú katonákat. Köztudottan a gyengébb nem nagy hódolója volt. Kármán jó érzékkel felismerte, hogy a katonaság az a szervezet, ahol megvan a megfelelő szervezettség és anyagi háttér kutatásainak támogatására. Kiváló kapcsolatokat épített ki, amelyek lehetővé tették, hogy hangsebesség feletti repüléssel és rakétatechnikával foglalkozhasson. 1936-ban rakétakutató csoportot szervezett. 1939 második felében hivatalosan is megkezdődtek az úgynevezett JATO (Jet-Assisted Takeoff = sugárhajtással segített felszállás) program elméleti és gyakorlati munkálatai. A programot elsőként szilárd hajtóanyagú startrakéta kifejlesztésével kezdték. A megbízhatóan és hatékonyan működő startrakéta létrehozásához a szilárdrakéta-hajtóanyagokkal, égésükkel, a hajtóműszerkezettel kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdések sorát kellett tisztázni, megoldani. Kármán számos elméleti meggondolással segítette a program sikerét. A megfeszített munka már 1941 augusztusára eredménnyel járt. Az első repülési kísérletek bebizonyították, hogy a JATO-rakétákkal ellátott repülőgép nekifutási úthossza több mint 50%-kal csökkent. A program elméleti része is jelentős eredményeket hozott. Sikerült feltárni a szilárd halmazállapotú rakétahajtó-anyagok összetételével, égésével összefüggő törvényszerűségeket, valamint az égés szabályozásával kapcsolatos megoldásokat, módszereket.
Kármán néhány közeli munkatársával, mindenekelőtt Frank Malinával, rakétatechnikai vállalkozóvá vált, mivel 1942 márciusában megalapították a rakétafejlesztésre és -gyártásra szakosodott Aerojet Engineering Corporation elnevezésű vállalatot, amely az 1960-as évek elejére Aerojet-General Corporation névvel a világ egyik legnagyobb rakéta- és rakétahajtómű-üzemévé vált. 1944-ben Sugármeghajtási Laboratórium (Jet Propulsion Laboratory) néven újjászervezte intézetét, ami később az amerikai űrkutatás fejlesztőközpontjává vált. Itt fejlesztették ki az 1950-es évek elején az amerikai szárazföldi hadsereg első ballisztikus irányított rakétáját.

A Kármán Tódor és Frank Malina által alapított szervezet, a Jet Propulsion Laboratory a nagy hatótávolságú ballisztikus rakétafegyverek, valamint az űrhajózási hordozórakéták kifejlesztésének, az űrkísérleteknek első amerikai központjává, s később a NASA (az 1958-ban alapított National Aeronautics and Space Administration, azaz Országos Légügyi és Űrhajózási Hivatal) intézményévé vált. Megalakulása után a NATO Párizsban Aeronautikai Kutatási-Fejlesztési Tanácsadó Bizottságot hozott létre, amelynek Kármán Tódor lett a vezetője (1952). Párizsi székhellyel megalapította a Nemzetközi Asztronautikai Akadémiát.
Munkássága elismeréseképpen 1956-ban megkapta a Szabadság Díjat, a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést. 1957-ben Kármán Tódor vezetésével, a Guggenheim Alapítvány támogatásával megalakult az ICAS (International Council of the Aeronautical Sciences, azaz Nemzetközi Repüléstudományi Tanács). Szervezetét és munkamódszereit egy kilenctagú, tudósokból álló bizottság dolgozta ki Kármán professzorral az élén.
Kármán igazi társasági ember, kiváló szervező, tudós és nagyra becsült oktató volt, elnyerte az 1963. év Nemzetközi Tanára címet és az Egyesült Államok elnökétől, John F. Kennedy elnöktől a legnagyobb amerikai tudományos kitüntetést, a Nemzeti Tudományos Érmet.

1962-ben a Magyar Tudományos Akadémia meghívására hazalátogatott, és megkapta a Magyar Asztronautikai Szövetség díját. 1963. május 3-án halt meg Aachenben, gyógyfürdőzés közben. Az Amerikai Légierő Los Angelesbe szállította koporsóját, a Hollywoodi Memorial Temetőben temették el. Emlékét őrzik:
  • a Holdon (45°D, 175°K) és a Marson (46,5°D, 59°K) egy-egy kráter neve,
  • a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának kollégiuma,
  • a Kármán Tódor-díj,
  • Pasadenában a NASA JPL auditóriuma,
  • az Aachen-i RWTH Egyetemen az előadótermeket magába foglaló épület,
  • a Kármán-féle örvénysor,
  • a fentebb említett Kármán-vonal,
  • 1992-ben arcképével és örvényeivel bélyeget adtak ki Magyarországon,
  • és a Palotanegyedben a Szentkirályi utcai szülőház falán található emléktáblája.

2009. december 15., kedd

88 éve

1921 decemberében zajlott a soproni népszavazás, amelyről Illyés Gyula így vélekedett: "Ez a város a magyarságnak egy igazán katasztrofális, nehéz helyzetében kitartott. Kitörölhetetlen nyomot hagyott ezzel nemzeti tudatben. Óriási érdem." S lett ezáltal a Civitas Fidelissima, a leghűségesebb város, törvénybe iktatottan is.

Gróf Bánffy

A történelmi jelentőségű napok palotanegyedi érintettsége gróf Bánffy Miklós, akkori magyar külügyminiszter személyében keresendő. Bár róla ejtettünk már szót, engedtessék meg részletesebben felidézni - ifj. Sarkady Sándor tanulmányával - brilliáns tevékenységét a diplomácia terén.


"1921. október 11-e és 13- között Velencében, a lagúnák városában Sopron és környéke sorsáról olasz diplomaták döntöttek. A nyugat-magyarországi felkelés eredményeként az osztrák megszálló erők mindenütt a történelmi határra vonultak vissza, és várták a fejleményeket.

A velencei konferencia összehívása másfél hónapig tartó szakadatlan fegyveres harc eredménye volt. A győztes antant habozott, és kereste a kompromisszum lehetőségét. Olaszország nemes gesztussal felajánlotta a Nagykövetek Tanácsának, hogy közvetít Ausztria és Magyarország között. A Bethlen-kabinet Sopron és környéke kivételével kész lett volna átadni Nyugat-Magyarországot Ausztriának. Ausztria azonban csak népszavazás formájában tudott volna lemondani Sopronról és a környező nyolc településről. Bonyolította a helyzetet hogy Felsőőrön Prónay Pál bán és vezérkara kikiáltotta az önálló Lajtabánságot. Ez még 1921. október 4-én történt. Lajtabánság mint önálló tartomány csak november 10-ig állt fenn. Prónay legitimista és revíziós célok kiinduló bázisának tekintette a tartományt. Megléte látszólag akadályozta, valójában azonban segítette a magyar kormány külpolitikai célkitűzéseit. Legfőképpen a területi engedményeket hozó osztrák-magyar tárgyalások eredményességét biztosította.

A Velencébe kiutazó magyar delegációt gróf Bethlen István miniszterelnök, Bánffy Miklós külügyminiszter, Khuen-Hédervári Sándor külügyi osztályfőnök, Walko Lajos tisztviselő, közgazdasági szakember és Fabro Henrik a gyorsiroda főnöke képviselte. Az osztrák tárgyaló fél Johannes Schober kancellárból és a külügyi osztály főnökéből, Richard Oppenheimerből állt. A házigazda olaszok: Torretta márki külügyminiszter, Castagneto herceg és két segédtiszt. A két tiszt feladata a három napos konferencia naplójának vezetése volt.

A tanácskozást, mely franciául folyt, Toretta nyitotta meg. A magyar delegáció - élén Bethlennel és Bánffyval - ahogy szót kapott, népszavazást kért Sopronra és környékére. Az osztrák fél ridegen ellenállt. Ők nem törődtek azzal, hogy a Sopron körüli lakosság mit akar, betű szerint ragaszkodtak a Saint German-i és a trianoni békediktátum pontjaihoz. Oly hosszan érveltek e mellett, hogy Toretta, elvesztve türelmét, elfogadta a magyar területi kérést. Bánffy, aki erdélyi arisztokrata volt, rendkívül óvatosan tárgyalt. Emlékiratában olvasható, hogy azért kértünk csak Sopron és környékére népszavazást, mert ott biztosak lehettünk a pozitív eredményben. Sajnos, delegációnk nem számolt a területen élő horvát nemzetiségnek a magyar hazához való ragaszkodásával, ezért nem kérte a népszavazási terület további növelését.

A konferencia második napja az elsőnél is viharosabb volt. A magyar tárgyaló fél előhozakodott az ún. Millerand-féle kísérőlevéllel. Ez kimondta, hogy a határkijelölő bizottság meg fogja hallgatni a vitás települések lakóinak véleményét is. Az osztrákok azonnal tiltakoztak, majd előálltak egy olyan követeléssel, amely az egész konferenciát kudarccal fenyegette. Azt akarták elérni, hogy a magyar kormány azonnal parancsolja ki a felkelőket az átadandó területről. Ha ez nem történik meg, a maguk részéről minden határozatot semmisnek tekintenek. Minden veszni látszott. Bánffy zsenialitása most mutatkozott meg igazán. A magyar kormány vállalta Olaszország - és nem Ausztria - felé, hogy a felkelőket leszereli, és pacifikálja az átadandó területet. Ezt nem írásban, hanem titkosan, szóban garantálta. Ausztria beleegyezett, hogy nyolc nappal a terület kiürítése után népszavazás döntsön Sopron és környéke sorsáról, és a határkérdésben aláveti magát a Nagykövetek Tanácsának.

A történelem azonban ismét közbeszólt. IV. Károly király második visszatérési kísérlete miatt (október 21-23.), a népszavazás dátuma kitolódott 1921. december 14-16-ra.

Velence mérföldkő volt. Ez volt az ellenséges gyűrűbe szorított és megcsonkított Magyarország első diplomáciai sikere. A trianoni békediktátum első láncszeme széthasadt. A velencei egyezménynek azonban más is köszönhető volt. A magyar delegáció és az olasz külügyminiszter titkos megállapodást kötött. Toretta vállalta, hogy minden befolyását latba veti, hogy a végleges határ kijelölésénél a magyar kormány igényeit kielégítsék. 1922-ben újabb tíz, korábban már Burgenlandhoz csatolt, túlnyomórészt horvát nemzetiségek lakta falu került vissza népszavazás nélkül a magyar hazához."



Bánffy az Operaházban

2009. december 10., csütörtök

Sztaniolba csomagolt édes gyönyörűség - avagy mit tett a Stühmer-cég a tél megédesítéséért?

Ki gondolná, hogy ha bármerre járva a világban szaloncukrot látunk, az Magyarországról származik vagy magyar származásúak készítik a sztaniolpapírba csomagolt ízletes édességet?

Akár hungarikum is lehetne a szaloncukor, amelynek készítésével a XIX. század első harmadában kezdtek foglalkozni a magyar cukrászok. A fára akasztható, selyempapírba és csillogó sztaniolba csomagolt édességet azóta is kizárólag a magyarok készítik. Ha a világban bárhol szaloncukorral találkozunk, az feltehetően Magyarországon készült, s ha mégsem, akkor előfordulása csak az ott élő magyaroknak köszönhető. Pedig a fondantcukor - túltelített oldatból kikristályosított cukormassza -, amely minden szaloncukor őse és alapja, Franciaországból származik. Első említése a XIV. századból maradt ránk. Innen vitte a XVII. században Berlinbe egy oda települt francia cukrász az akkor már népszerű csemegét. Más források szerint a törökökkel Magyarországra érkezett édességkészítők kínálatában már ott volt a gyümölcsökkel ízesített fondant-szerű cukorka, de legfőképpen a sörbet, a fondanthoz hasonló, higított cukormassza, esetleg gyümölcsökkel dúsítva, hidegen szervírozva: amit ma vizes fagylaltként ismerünk.
Mégis, ha a fondant magyarországi elterjedését kutatjuk, arra találunk adatokat, hogy német bevándorló cukorművesek hozták magukkal a fondantkészítés tudományát. A XIX. század első felében már ismerték és készítették a fondant alapú cukorkákat, például a Wikus-féle üzemben - tudtuk meg Borsódy Mihály szakértőtől. Hogy mikor lett a fondantból szaloncukor? Nos, erre nincs pontos adat. Az azonban tudható, hogy a fát díszítő szaloncukor valamikor a XIX. században jelent meg az üzletekben, s a század második felében már keresett karácsonyi idényterméke volt a hazai cukrásziparnak. Akkoriban természetesen kisüzemi körülmények között, kézi munkával, szabad tűzön, lábasokban főzték a fondant-t. Hűtötték, majd újból felmelegítették, ízesítették, formába öntötték, csomagolták. Az első fondant-t készítő gépeket a híres Stühmer csokoládégyár és a Gerbeaud cukrászda használta a XIX. század végén.
Ezután fokozatosan gépesítették a szaloncukor készítésének valamennyi műveletét (gépi táblázás, öntés, csomagolás). A leghosszabb ideig a csomagolásban őrizték meg a kézi munkát. Sok kis műhelyben még a második világháború után is kézzel rojtozták a csomagolópapírt, csavarták a sztaniolt a dekoratív édességre. Mostanság különböző édességgyártók karácsony közeledtével ontják a szaloncukrok özönét. Mindenféle ízben és bevonattal, sokféle csomagolásban, gyerekek és felnőttek örömére, s persze a karácsonyfák díszítésére.

Köszönet az összeállításért Szűcs Mariannának
és a fotókért a Dolce Vitának!

2009. november 29., vasárnap

Zöld sziget a főváros szívében: Trefort-kert

Kevesen tudják, hogy a Múzeum körúton álló, ma már valódi fényében ragyogó Trefort-kert és a körülötte álló épületek területén valaha az egyetemi botanikus kert volt.

A Nagyszombatban alapított egyetem 1784-ben költözött Pestre, s ekkor az egyetemi botanikus kert a mai ferences templom mellett kapott helyet. Akvárium és üvegház is épült, összesen 1656 növényfajt neveletek benne. A nagy magyar természetkutató, Kitaibel Pál itt dolgozott, akinek nagy része volt a magyar botanika megalapozásában. Kitaibel vezetése alatt élte az ezen a telken működő egyetmi botanikus kert az első - de nem az utolsó - virágkorát, a fajszám ekkor már 4000 fölé emelkedett.

A mai Trefort-kert helyére 1809-ben költözött át a kert, nem utolsó sorban megnövekedett helyigénye miatt. A Múzeum körúti Grassalkovich-telek területén újra felépítették az üvegházat, átépítették a növényeket. Az átköltözés csak 1815-re fejeződött be, a kertben nevelt növények fajszáma 1827-re eléri a 10 000-et, ez a kert második virágkora Haberle Károly vezetése alatt. Az 1832-es pesti árvíz a kertben is komoly károkat okozott, de az igazi csapást az jelentette, hoyg az igazgató rablógyilkosság áldozata lett. Utódai nagyon elhanyagolták a kertet, annyira, hogy végül 1844-ben az utolsó üvegház is beomlott.

1847-ben József főherceg javaslatára az egyetem megvásárolta botanikus kert kialakítása céljából a külső Üllői úton található Festetics-telket, ahol - bár nem az eredeti nagyságú területén - az ELTE Füvészkert ma is működik. A költözködés több évet vett igénybe, a Füvészkert azóta is e helyen áll, s várja látogatóit.

A Trefort-kert mint az egyetemi botanikus kert egyik elődje, "kistestvére" elsősorban a hallgatók és az egyetemi dolgozók pihenését, felfrissülését szolgálja, s üdítő színfoltként a városlakókat is vonzza. A felújítások után a Trefort-kert ékszerdobozzá lett, melynek legszebb dísze a középen álló, Pecz Samu tervezte romantikus stílusú "kastély", az úgynevezett Gólyavár, amely Egyetemünk jelképe is. Belvárosi kertként, közösségi térként számtalan feladat és lehetőség előtt áll.

szöveg: Orlóci László, az ELTE Füvészkert igazgatója, Trefort-kert I. évf. 1. szám.
fotók: Aesculus, Táj-Kert blog

2009. november 28., szombat

Trefort Ágoston

A bölcsészkari épületek kertjében található Trefort Ágoston bronzszobra, amely egyik legjelentősebb kultúrpolitikusunkat álló helyzetben, balkezében iratcsomóval ábrázolja.
Az egyetem professzorai 1888-ban elhatározták, hogy az 1870-80-as években felépült épületcsoport közötti kertben, a Trefort által létrehozott intézetek között az elhunyt miniszter emlékére mellszobrot állítanak. Bizottság alakult Eötvös Loránd, a fizikai intézet igazgatója - a miniszter unokaöccse - vezetésével, amely a Természettudományi Közlönyben adakozásra szólító felhívást bocsátott közre. A természettudományok iránt érdeklődő közönség áldozatkészsége olyan nagy mértékűnek bizonyult, hogy a bizottság mellszobor helyett végül teljes alakú szobor felállítása mellett döntött, s megbízta Stróbl Alajost, a századforduló magyar szobrászatának kiemelkedő művészét a szobor elkészítésével.
A bronzszobor leleplezésére 1904. június 5-én került sor Berzeviczy Albert kultuszminiszter, az Akadémia elnöke és számos vendég jelenlétében. Wartha Vince, a Természettudományi Társulat elnöke azt hangoztatta ünnepi beszédében, hogy az első kultuszminiszter, Eötvös József indította meg a tudományos intézetek alapításának sorát, s midőn Trefort a tárcát átvette, "a kitűzött úton tovább haladt, fölismervén a természettudományoknak a kulturára való hatását, erélyes természetének egész hevével hirdette minden alkalommal a természettudományok nagy fontosságát Magyarország újjáalakításában és talált módot és eszközt fejlesztésére és istápolására. Ma a tudományos intézetek egész sorozata hirdeti alkotójának dicsőségét." A szobrot az egyetem nevében Heinrich Gusztáv rektor vette át.
Trefort pályafutásában fontos szerep jutott Eötvös Józsefnek. A dualista korszak két legjelentősebb kultúrpolitikusának az 1830-as években kialakuló baráti, később rokoni kapcsolata meghatározta Trefort egész életútját. Eötvös irányításával a centralista csoport tagjaként indult politikusi pályája. A negyvenes években képviselő, az 1848-as forradalom győzelem után államtitkár, de a Lambergen végrehajtott népítélet után, sógorával, Eötvössel együtt emigrált.

A Bach-korszak éveit felesége Békés megyei birtokán, a közügyektől visszavonultan töltötte. A hatvanas években - gazdasági érdekeinek megfelelően - elsősorban az alföldi vasútvonal létrehozásán fáradozott, de Eötvös oldalán részt vett a politikai életben is, s bekapcsolódott a kiegyezés előkészítésébe.

1872-től, tizenhat éven keresztül, 1888-ban bekövetkezett haláláig a vallás- és közoktatásügyi minisztérium élén irányította a magyar kulturális életet. A művelődésügy korszerűsítésében az Eötvös által kijelölt úton indult el, a nagy előd által lerakott alapokon folytatta a polgári oktatási rendszer kiépítését. Teljes politikai hitvallását, programját gyakran e három szóban foglalta össze: "tudomány, vagyonosság, egészség", mivel megítélése szerint az a nemzet, amely ezen tulajdonságokkal rendelkezik, mindent elérhet.
Eötvös és Trefort sokoldalú kultúrpolitikája következtében a kiegyezést követő két évtized a modern magyar felsőoktatás megszületésének korszaka. 1872-ben létrejött a Műegyetem, s megnyílt az ország második tudományegyeteme Kolozsvárott. A budapesti egyetemen új tanszékek alakultak, felépültek a természettudományi és orvoskari épületek, az Üllői úti klinikák, a Műegyetem Múzeum körúti épülete, s az Egyetemi Könyvtár. Emelkedett a hallgatók és az oktatók száma, az oktatás színvonala.
Trefort az 1883. évi középiskolai törvényben minden tanárjelöltre nézve kötelezően előírta a szaktárgyak négyéves tanulmányozását, az egyéves pedagógiai gyakorlatot, a képesítő vizsgát. A törvény kétféle középiskolát határozott meg: a gimnáziumot és a reáliskolát. Az utóbbi nyolc évfolyamossá vált és érettségivel zárult. Trefort erőteljesen fejlesztette az elsősorban a kispolgárság által kedvelt reáliskolát, s hangsúlyozta annak fontosságát a gyakorlati pályákra való képzés tekintetében. A középiskolai építkezésekkel is hozzájárult a hazai középfokú oktatás korszerűsítéséhez.
Trefort közgazdasági szemléletéből következően vagyonos nemzet, vagyonos polgárság megteremtésére törekedett. tevékenysége a hazai szakoktatás történetében az alapvetés korszakát jelentette. Elősegítette általában a tankönyvek íratását, megalapozta a szemléltető oktatást: térképeket, földgömböket, falitáblákat készíttetett. Gondot fordított arra is, hogy az újonnan létesített iskolákban célszerű berendezés, megfelelő méretű padok, tornaterem segítse elő a tanítás sikerét.
Tevékenysége átfogta a magyar kultúra egész területét. A művészetek fejlesztésére irányuló működéséből kiemelhetjük a Zeneakadémia megalapítását. A művészetpártolás meghatározója volt egész miniszteri pályafutásának. Megszervezte az első festészeti mesteriskolát; foglalkoztatott festőket, építészeket, szobrászokat az építkezések, restaurálások révén. Magalapította az Iparművészeti Múzeumot, iparkiállításokat rendezett; a hazai ipar és iparművészet pártolására bíztatott nyílt leveleiben.
Halálának 120. évfordulóján, megemlékezve tevékenységéről, megállapíthatjuk, hogy működése eredményességét az általa emeltetett intézmények, a nagy jelentőségű alkotások sorozata bizonyítja, amelyek még napjainkban is az oktatás műhelyei.

Mann Miklós írása a Trefort-kert első számából (I. évfolyam, 1. szám, 2008.)

2009. november 26., csütörtök

Trefort

Az elkövetkező napokban-hetekben egy kezdeményezésnek köszönhetően vélhetően többször kerül majd előtérbe a Trefort utca a Palotanegyedben, mint a korábbi időszakban. Eleddig valahogy kiesett a látókörömből: a bejegyzéscímkék közé is csak most kerül fel a Trefort név. Lássuk hát az utca nevezetességeit szép sorjában, elsőként a szintén e nevet viselő Trefort Gimnáziumot!


Az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolát - illetve jogelődjét - 1872-ben azzal a céllal alapították, hogy létrejöjjön egy olyan közoktatási intézmény, amely kifejezetten a leendő középiskolai tanárok felkészítésének színtere. A Kármán Mór - a világűrt kutató Kármán Tódor édesapja - elgondolásai alapján szervezett gyakorlóiskola új típusú intézmény volt nemcsak a korabeli Magyarországon, hanem egész Európában is.
Már az első évtizedekben széles látókörű, kiemelkedő tudású szakemberek alkották a "Minta" tanári karát - nem hivatalosan így nevezték ugyanis az iskolát. Az ő tudásukból, példájukból, módszertani felkészültségükből merítve a tanárjelöltek - később mint diplomás tanárok - az ország számos iskolájában kamatoztathatták, adhatták tovább mindazt, amit itt tapasztaltak, láttak, elsajátítottak. A vezetőtanárok megbízatásának alapkövetelménye - ahogyan ma is - a kiemelkedő szaktárgyi és pedagógiai felkészültség. A tanári karban mindig voltak, akik az egyetemen is oktattak, illeetev később professzorok, akadémikusok lettek. A társadalom - és természettudomáynok,a közélet, az irodalom, a művészetek és a sport később országos vagy világhírnevet szerzett számtalan kiválósága tanult ebben az intézményben. 1957-ben az iskola névadója - az 1931-ben itt érettségizett - Ságvári Endre lett, a rendszerváltást követően, 1991-ben pedig Trefort Ágoston nevét vette fel.
Végül érdekességként következzék egy lista a gyakori névváltozásokról:
1872-1890 A Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakorló Főgymnasiuma
1890-1919 Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakorló-Főgymnasium
1919. május-augusztus: Budapesti VIII. kerületi Állami Gyakorló Főgimnázium
1919-1923 Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakorló Főgimnázium
1923-1925 Budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző-Intézeti Gyakorló Főgimnázium
1925-1927 Budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző-Intézet Gyakorló-Gimnázium
1927-1936 A Budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző-Intézet Gyakorló Középiskolája
1936-1946 A Budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző-Intézet Gyakorló-Gimnáziuma
1946-1949 A Budapesti Középiskolai Tanárképző-Intézet Gyakorló Gimnáziuma és Általános Iskolája
1949-1950 Budapesti VIII. kerületi Állami Gyakorló Általános Gimnázium
1950-1951 Budapesti VIII. kerületi Apáczai Csere János Általános Gimnázium
1951-1953 Budapest IX. kerületi Apáczai Csere János Általános Gimnázium (IX. Lónyai utca 4.)
1953-1954 Állami Apáczai Csere János Gyakorló Általános Gimnázium
1954-1955 Apáczai Csere János Gyakorló Általános Gimnázium
1955-1957 Apáczai Csere János Gyakorló Általános Gimnázium és Általános Iskola
1957-1961 Ságvári Endre Gyakorló Általános Gimnázium és Általános Iskola
1961-1991 ELTE Ságvári Endre Gyakorló Iskola
1991-tõl ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola

2009. november 16., hétfő

Nemzeti kultúrpolitika anno - a Józsefváros-versikétől az egyre terjedő Betűországig

"Én vagyok a Józsefváros,
Hírem-nevem tudományos.
Van Nemzeti Múzeumom,
Nézni soha meg nem unom.
Klinikám is, nem egy, de sok:
Ott tanulnak az orvosok.
Hogy színműveinket játssza,
Itt áll a Nemzet Színháza.
Katonát is nevelek ám
Odakint a Ludovikán,
Mert a hazát védi-tartja
Katonáink hősi kardja."

Az idézet a Betűország negyedik virágoskertje - Olvasókönyv az elemi iskolák negyedik osztálya számára című, két világháború közötti magyar tankönyvből származik. A könyvecske egy ötkötetes sorozatba illeszkedik és szerkesztője nem más, mint Móra Ferenc volt. Az idősebbek még ma is olyasfajta szép emlékeket őriznek betűvetésük első éveiből, mint az én korosztályom a Gőgös Gúnár Gedeonról, vagy a Sétálni megy Pankáról.

Ám az olvasókönyvek a generációkat nevelő hatáson túlmenően is hordoznak érdekességet: a kor lenyomatát adják. Egy olyan korét, amelyben a politikai elit a nemzeti fennmaradás egyik legfontosabb eszközének a kultúrát, a művelődést tartotta.

És igen, valóban, ez Klebelsberg kora, akinek minisztersége idején a Palotanegyedben (a Gólyavárban) működő Királyi Magyar Egyetemi Nyomda tölti be a nemzeti tankönyvkiadó vállalat szerepét. A miniszter kétszázmillió-ötszázmillió korona kamatmentes kölcsönt nyújt a cégnek, az olcsó, tartós és nem utolsósorban szakmailag magas színvonalú tankönyvek megjelentetésének támogatására. Ebbe pedig természetes módon belefér az a finoman jelzésértékű revizionista kép is, amely Betűország (Csonka-Magyarország) terjedését mutatja.

1925-ben. A betűk erejével.

2009. november 14., szombat

Alpár Náci lepillant ránk


Bár mint tudjuk, a Palotanegyedben található a Magyar Építőművészek Szövetségének székháza, ily módon nagyon sok építész kötődik ide (ha másként nem, hát a hivatalosság okán), mégis: ha Palotanegyed és nagynevű építészek, akkor legelsősorban Ybl és Pollack juthat eszünkbe. Teljes joggal. Most mégis egy harmadik példamutató építész nyomait próbálom kutatni és elhelyezni a negyedben: Alpár Ignácét.

A kiegyezés és az I. világháború közötti időszakban, a fővárosban és vidéken számos jelentős épületet hoztak létre a hazai építészettörténet élvonalát alkotó építészek. Közéjük tartozik a józsefvárosi születésű, stájer származású Alpár is, aki hagyományosan végigjárta a szakmai ranglétrát: belvárosi főreáliskola, kőműves-tanonckodás, szabadulólevél, tervezőirodai munka, német, majd itáliai tanulmányutak.

Alpár útja a gyakorlati tervezés felé akkor indult el, amikor összekülönbözött Hauszmann Alajossal, korábbi mentorával, aki nem őt ajánlotta tanárnak a Műegyetem újonnan nyíló tanszékére. Történt ez annak ellenére, hogy Alpár - akkor még Schöckl néven - Hauszmann irodájában kezdte pályáját, az ő biztatására folytatta tanulmányait a berlini Építészeti Akadémián, s hazaérkezte után Steindl Imre, majd Hauszmann tanársegédje lett a Műegyetem egy másik tanszékén. Alpár tehát az oktatás helyett a tervezést választotta és 1880-ban megnyitotta saját irodáját, először a Teréz körúton, majd az Almássy téren. Évtizedekig működő céget gründolt ekkor, nemcsak építészeket, hanem az építészethez kötődő szakembereket, vállalkozókat, művészeket fogta össze és foglalkoztatta nagyszabású köztéri, közületi megbízásai során., így együtt dolgozott Róth Miksával, Telcs Edével vagy a Vágó-fivérekkel is.
Pályafutásának legnagyobb sikerét a milleniumi kiállítás Történelmi Épületcsoportjával érte el: ez a Városligeti-tó partján a millenniumi ünnepségek tiszteletére a magyar építészet történetét épületmásolatokkal ábrázoló csoport, amelyet legjellemzőbb részéről Vajdahunyad várának ismerünk a mai napig, bár tudjuk, hogy igazából a Mezőgazdasági Múzeum otthonául szolgál. Rendkívül termékeny alkotó volt: a budapesti városképben (Szabadság tér, Vörösmarty tér, József nádor tér, Roosevelt tér) máig meghatározó szerepet játszó épületei mellett alkotásai - megyeházák, középiskolák, templomok, fürdők, bérházak, villák, kastélyok, katonai épületek, posta, színház és szálloda - a történelmi Magyarország területén mindenhol megtalálhatóak.

A Palotanegyed sem árválkodhat Alpár-tervezte épület nélkül: a Csepreghy utcában egy klasszikus bárpalotát (Walla-bérház, 1899) épített, s a helyi legenda szerint a ház kapujábanaz ő arca tekint le a be- és kilépőkre!




"Alpár pályája ... a millenium után lendült magasra. Addig csupán a vidéken épített. Sokat és tömegre, költségre nem jelentéktelen épületeket. A fővárosban azonban ismeretlen volt a neve mindaddig, míg a milleniumi kiállítás történelmi csoportjának épületére kitűzött pályázatot meg nem nyerte. ... Ez a sikere tette országosan ismertté Alpár nevét, és ettől kezdődik tulajdonképpeni pályája, annak az a része, amely Budapestet szelte át és amelyen élete főművei keletkeztek. Szerencsés korszak volt. A terjeszkedő fővárosnak új városrészekre és egész sereg új középületre volt szüksége. A Lipótváros közepén terpeszkedő sokudvaros, polygon alaprajzú rengeteg Ujépületet akkoriban bontották le, hogy a mai Szabadság-tér háztömbjeit építsék a helyére. Egymás után írtak ki nagy pályázatokat, köztük az áru- és értéktőzsdére, az osztrák-magyar bank budapesti főépületére (a mai Nemzeti Bank épületére). A mérkőzésekből Alpár Ignác került ki győztesen, s elmondható róla, hogy a Szabadság-tér építészeti képét ő alakította ki két hatalmas épületével. Mind a kettő főként az alaprajzi megoldásával nyerte meg a pályabírák tetszését. Alpárban addig is, azóta pedig még inkább a célszerű belső helyiségbeosztás mesterét becsülték.
Ez a tehetsége biztosította számára későbbi nagy banképületeinek megtervezését: a Hitelbankét és a Pesti Hazai Takarékpénztár váciutcai főépületéét. Hatalmas irodával, tehetséges fiatal építészek seregével dolgozott Alpár ezeken a munkákon. S közben bérházak tervezésére és vidéki építkezésekre is jutott ideje.
Robusztus munkás volt, a régi Pest elpusztíthatatlan «pámászterei»-nek utolsója. Fizikumra, hangra, súlyra, tekintélyre óriás. És biztoskezű adminisztrátor, ki tevékenységének sok szálát soha össze nem zavarta. Bár nem volt tanára a Műegyetemnek, művészeti és főképp építészeti kérdésekben mindenkinél nagyobb tekintély volt, az államnak kinevezetlenül is szinte hivatalos szakértője. Minden fontosabb pályázat eldöntése körül szava jutott s ennyiben a maga építkezésein túl közvetve is fontos része jutott az újabb magyar építőművészet kialakulásában.
Sok értékes tulajdonsága volt, de a képzelet lendületessége és általában az eredetiség nem tartozott közéjük. Maradt nehány épülete (például az Anker-udvar, vagy az Apponyi-téri Girardi-ház), amelyeknek kvalifikálása csak kegyetlen jelzőkkel lenne lehetséges. Ezeken az épületein különben sem nagyon biztos ízlése teljesen felmondta a szolgálatot.
Építészi érdemei közé tartozik, hogy nagy monumentális épületeinek külső és belső díszítésében feladatokat juttatott a többi művészetnek is, különösen a szobrászatnak és az iparművészetnek. ..."
(Elek Artúr a Nyugatban, 1928-ból)


Szobra a Vajdahunyad várában


Az első világháború után már nem tervezett, de a művészeti közéletben aktívan részt vett. Elnöke volt az Építőmesterek Ipartestületének, aktív tagja és 1904-1907-ig elnöke volt a Magyar Mérnök- és Építészegyletnek, tagja volt a Műemlékek Országos Bizottságának, az Országos Iparművészeti Társulatnak és az Országos Középítési Tanácsnak is. 1928-ban, amerikai útjáról hazatérőben, Svájcban halt meg. A Vajdahunyad várában ravatalozták fel, és a Kerepesi temetőben nyugszik. A hálás nemzet szobrot is emelt tiszteletére.

2009. november 2., hétfő

A Muzi: "térképre rajzolható történet"

Az utóbbi időben szerencsére egyre több szó esik a Múzeumkertről, szépítéséről, régi funkcióinak felelevenítéséről és az újak megtalálásáról. A Palotanegyedben sokakat személyes élmény fűz ehhez a zöldterülethez: gyermekjátszótér, hétvégi térzene, hógolyózás... Legtöbbünknek azonban a márciusi eseményeken túlmenően a Pál utcai fiúkból ismert, ahol is az "einstand" történt. Molnár Ferenc regénye ma már világhírű alkotás: olaszok, amerikaiak forgattak belőle filmet, kötelező olvasmánya a kisiskolásoknak. Van azonban egy másik gyermekregény is ebből a korból, erről a helyszínről:

"Ti azt hiszitek, hogy a Múzeumkert egy vasráccsal körülkerített kert, amelynek határa 1930-ban, amikor ezt a könyvet írom, délről a Múzeum körút, északról az Eszterházy utca, kelet felől a Múzeum utca és nyugatnak a Főherceg Sándor utca, de mi, akik 1887 körül voltunk tízévesek, nagyon jól tudjuk, hogy a Múzeumkert nem egy vasráccsal körülkerített kert, hanem az egész világ, amelynek határa mindenfelől a végtelenség.
Nem is Múzeumkert a neve, hanem röviden és mégis messzihangzón: Muzi!
– Jössz a Muziba? – kérdezték a gyerekek akkor egymástól.
– Ott leszek a Muziban! – hallatszott a felelet.
És a Muzi – az én gyermekkorom Muzija – sok csodálatos történetet tud, amiket a mai gyerekek már nem ismernek.
Az én Muzim előtt még lóvasút szaladt, az én Muzim előtt katonabanda masírozott a „Nájgebáj”-ba, az én Muzimat Szent Istvánkor elözönlötte a sok falusi, az én Muzimban még nem állott Arany János szobra, az én Muzimban a solferinói és königgrätzi csaták molnárkék pantallós, szürke kabátos veteránjai állottak őrt, az én Muzimban rablót és pandúrt, hosszú métát játszottunk, versenyfutásra ott gyűltek össze Pest fiúi, tavaszkor ott volt a legnagyobb gojzi vásár, onnan indultunk verekedni a Kistérre, a messzi Fatérre, a Károlyi-palota márványcsúszdáján ott lyukasztottuk ki mind a nadrágunkat, onnan vándoroltunk ki a ligetbe a Garobaldihoz, az első indiánokhoz, akik az állatkertbe jöttek…
Mondom, egy egész világ volt a Muzi és főhőse egy villogó fekete szemű fiú, akit Pikinek hívtak.
Ennek a Pikinek a históriáit mesélem el nektek, 1930 gyermekei…
Tehát egyszer volt, hol nem volt 1887 körül…"


A szerző Pásztor Árpád, a mű pedig a Muzi - A múzeumkerti fiúk címet viseli és a Móra Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2008-ban, első kiadásban.

S hogy mit is kell tudnunk erről az ismeretlenül csengő nevű íróról? Pásztor Árpád 1877-ben született Ungváron és Budapesten hunyt el 1940-ben. A budapesti egyetemen szerzett jogi diplomát, majd a Magyarország, a Budapesti Napló és az Est munkatársaként tudósított a világ különböző tájairól. Úti élményeit könyv alakban is feldolgozta, közülük számos ma is megtalálható a könyvtárak polcain: Budapesttől a Föld körül Budapestig, Találkozásom Poe A. Edgarral, Amerika Kanadától Panamáig, Walt Whitman. Írói tevékenysége igen széles műfaji skálát ölel fel: sikeres regényei, verseskötetei mellett számos operettlibrettót, kabarédalt és jelenetet jegyez, színműveit színpadokon játszották, világirodalmi kortársainak hazai tolmácsolója volt. Edgar Allan Poe fantasztikus történeteinek is ő az első magyar fordítója. Vajda Jánosról életregényt ír Gina és Rozamunda címmel, gyermekkönyveiként tartjuk számon a Princeszt és a Szultán Jancsit. Molnár Ferenc barátja volt, A Pál utcai fiúk ihletője. Talán nem is véletlen, hogy Pásztor fivérek is szerepelnek Molnár művében...

Utazó riporterként is aposztrofálták kortársai:
"Tizennyolc esztendős gyerekifjú állított be három évtizeddel ezelőtt az egyik budapesti lap szerkesztőségébe és novellát nyújtott át a szerkesztőnek. A tizennyolc esztendős szálas ifjúnak zsebében mindig volt készen néhány novella és vers. A tizennyolc esztendős fiatalember irodalommal foglalkozott, bár az írással nem volt semmi messzebbmenő terve.
Ezernyolcszázkilencvennyolcban nagy ünnepség volt a Népszínházban, egy huszonkétéves szerzőnek a darabját mutatta be a Népszínház. A fiatal szerzőt Pásztor Árpádnak hívták.
Pásztor Árpád huszonkét esztendős volt, erős, élni és tanulni akaró fiatalember, akinek nem volt elég Magyarország. Vére, vágya és tudásszomja külföldre hajtotta. Pásztor Árpád bejárta az egész világot és a népszínházi szerzõbõl riporter lett. Riportokat küldött a magyar lapoknak a világ minden részéből.
Pásztor Árpád utazásának első etappéja Varsó volt. Varsó után Szentpétervár következett. Kis Kodakjával lefotografálta a cár teheneit és a cár palotáját. Moszkvában az orosz irodalmat tanulmányozta, Jasznaja Poljanában felkereste Tolsztojt, órákhosszat beszélgetett vele, Nizsnij Novgorodban a lüktető életet csodálta. Azután megunta a civilizált orosz városokat, vonatra ült és Szibériába utazott, Irkutzktól Charbinig figyelt, tanult. A kínai szokásokkal is megismerkedett. Port-Arturi emlékekkel megrakodva átugrott Japánba, hónapokig élt Tokyóban, naphosszat járta az agyagos utcákat. Japán barátjai voltak.
Színházba, mulatóba és kávéházba járt. Éjszakákon keresztül csatangolt a külvárosokban, tanulmányozta az éjjeli életet, megnézte a japán börtönöket. Majd meggondolta magát és hajóra szállt. Amerikába ment. Heteken keresztül élt az indiánok között. Newyorktól San Franciscoig keresztül-kasul utazta Amerikát, riportot ir a san franciscoi halottégetésrõl, Kalifornia nagyszerű levegőjéről.
Télen Los Angelesben szedi a virágokat. Felkeresi az aranyásó telepeket. Ohajoban felvéteti magát a bányába. West Orange-ben felkeresi Edisont. Edison megszereti s barátságosan bevallja neki, hogy a nőt tartja a világon a legjobb találmánynak. Hajóra ült, visszajön Magyarországra. Megint utazik, Páris, London, a nagy metropolisok. Megint Amerika. Megint külföld. „Hajón, vasúton egyre csak járni…” Utazik és utazik. Legutoljára két esztendővel ezelőtt volt Amerikában."

2009. október 2., péntek

175 éves az indiáner

Róbert Péter, via Józsefváros

A Palotanegyed egyik szép háza ad otthont a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár zenei gyűjteményének. Látogatói nem mindig tudják, hogy az 1867-ben, Ybl Miklós által épített palota eredetileg a nagy történelmi szerepet játszó Pálffy-család pesti otthona volt. Még kevesebben tudják, hogy az indiáner elnevezésű, kedvelt habos sütemény - amely a könyvtár büféjében is kapható - a család egyik tagjának "találmánya".


Gróf Pálffy Ferdinánd a XIX. századi magyar mágnások - Széchenyi által sokat támadott szokása szerint - általában külföldön lebzselt, ott költötte el uradalmai jövedelmét, főleg kártyán. Támogatta a művészetet is, bérbe vette az egyik bécsi színházat, de az se ment valami jól. 1834-ben érdekes ötlete támadt: szerződtetett egy indián artistát, és ugyanakkor kitalált egy habos, csokoládés fánkot. Majd összepárosította kettejüket és kihirdette, hogy minden jegyhez jár egy sütemény, amelyet az artistáról indiánernek nevezett el. Mivel az indián valóban ügyes volt, és Bécsben ez volt az első tejszínhabos készítmény - a tejszínhabot csak kevéssel előtte állították elő Itáliában - nagy sikerük volt. Akkor még nem létezett a Pálffy-palota sem az Ötpacsirta utcában, hanem az itteni Öt pacsirta nevű vendéglőben biztos lehetett rendelni az új fánkból! A darabot már elfelejtették, később az artistát is, de az új sütemény a híres bécsi cukrászat jeles terméke lett. Ünnepi eseményekre, több cukrász munkájával hatalmas darabokat alkottak belőle. Eddig a legnagyobbat 1929-ben készítették. Két méter magas volt, külön fiákeren vitték körbe a városban.

Ha látjuk a szépen rendbehozott Pálffy-palotát, emlékezzünk erre a régi históriára is!

2009. szeptember 23., szerda

Az ismeretlen operaigazgató: Márkus László

Fotó: Éder Vera


A 125 éves Magyar Állami (Királyi) Operaház egyik aranykora volt Márkus László igazgatósága és főrendezői működése; erre és nagyszerű emberi helytállására péntektől emléktábla hívja fel a figyelmet egykori lakóhelye, a palotanegyedi Somogyi Béla utca 18. falán.A sötét márványtáblára bronz relief került, amely Márkus László méltóságteljes megjelenését idézi; a portré Krasznai János szobrásznak, a dalszínház nyugalmazott főügyelőjének alkotása. Az emléktábla-állítást Szende István orvos kezdeményezte, ehhez csatlakozott a Magyar Állami Operaház, a Fővárosi Önkormányzat és a Józsefvárosi Önkormányzat.






Kovács János, a dalszínház első karmestere a pénteki avatáson méltatta Márkus Lászlót. Kitért arra, hogy már ifjú korában szerteágazó érdeklődési köre volt, orvosnak, majd jogásznak tanult, később kulturális újságíró lett. 1907-től a Magyar Színház rendezője, ahol többek között Bródy Sándor Dadájának ősbemutatóját állította színpadra. "Nem mindennapi út, amely az Operaház igazgatói székéhez vezetett" - jegyezte meg Kovács János. Mint mondta, számos magyar opera ősbemutatója kötődik Márkus László nevéhez, ő rendezte például Poldini Ede Farsangi lakodalom című darabja, valamint Kodály Háry Jánosa és Székely fonója legelső előadását.

Márkus Lászlót 1924-ben szerződtették főrendezőnek, majd művészeti igazgatónak az Operaházba. A gazdasági megszorítások idején hátralépett és Radnai Miklós igazgató mögé állt, segítve a ház megújulását. Sokféle művészi tehetségénél is fontosabbnak tartották kortársai, hogy remekül tudott nagy célok érdekében együttműködni, az adottságoknak megfelelően helyzetét és igényeit átértékelni. 1935-ben ült vissza az igazgatói székbe, az 1944 júliusáig tartó egy évtizedben, egy új aranykorban teljesedett ki Oláh Gusztáv, Fülöp Zoltán, Ferencsik János, Harangozó Gyula művészete. Társulatának tagja volt Báthy Anna, Osváth Júlia, Orosz Júlia, Rösler Endre, Palló Imre, Székely Mihály és sok más nagyhírű énekes. Márkus a vészkorszakban egyetlen zsidó származású művészét sem engedte leparancsolni a színpadról.
Szende István, a megemlékezés kezdeményezője az emléktábla-avatón felidézte, hogyan utasított ki Márkus az óvóhelyről egy SS tisztet és mentett meg ezzel életeket. Mint elhangzott, ha nem tudta volna Goebbelsnek a születésnapjára küldött táviratát felmutatni, aligha menekült volna meg.

Az igazgató-főrendező 1948-ban szívelégtelenségben halt meg. "Az elmúlt évtizedek feledésre ítélték, az évfordulók azért is fontosak, hogy méltó emléket állíthassunk a csendben pihenő nagyságoknak" - fogalmazott Kovács János.

2009. szeptember 14., hétfő

A "nemzet özvegye", az ország "legregényesebb asszonya"



... Végül egy Horánszky utcai házban hajtotta örök nyugalomra fejét a kiegyezés évében, 1868 szeptemberében.

Horánszky utca 13.


Szendrey Júliáról van szó, akinek megítélését nagyban befolyásolta az, hogy Petőfi tette halhatatlanná nevét.
Schöpflin Aladár szerint is "Julia a Petőfi-legenda áldozata volt. A költő emlékét a kortársak szemében felnagyította a csatatéren elhúnyt hős alakja s megkezdődött az az idealizálás, amely tárgyát az emberek fölé, túlzott méretekre igyekszik emelni. Ezzel egyidejűleg az összeomlott szabadságharc romjain megkezdődött a bűnbak-keresés. A politikában még habozott a közvélemény, Kossuthban keresse-e a bűnbakot, vagy Görgeiben. Petőfi bűnbakját hamar megtalálták Julia személyében.
Julia valóban nagy hibát követett el. Nem felelt meg annak a képnek, melyet az alakuló Petőfi-legenda hatása alatt a közvélemény Petőfi özvegyéről elképzelt és követelményül állított fel. A mult század középi biedermayer-romantika szellemében Petőfi özvegyének magatartását úgy írták elő, hogy mint halhatatlan bánatú mártir-özvegy, sápadtan, ki nem fogyó könnyel szemében, örökös gyászfátyollal takarva arcát, az élettől elzárkózva, mozdulatlanná kövült fájdalommal ül férje szimbolikus sírján, mint elárvult Múzsa vagy mint a gyászjelentések szomorúfűz alatt búsongó vignettája. Ehhez a kliséhez argumentumokat adott maga az elhúnyt költő is: a Szeptember végén az emberek szemében örökre Julia alakjára rögzítette az özvegyi fátyol kötelességét.
"



Szendrey Ignác gazdatiszt leánya 1828. december 29-én született Keszthelyen. A Festetics-birtokról a Károlyi család erdődi uradalmába költözött a Szendrey família. Júlia itt élt 1838-ig, amikor a mezőberényi Wenckheim-kastélyban működő leánynevelő intézet tanulójává vált. 1840 és 1844 között Pesten folytatta tanulmányait, majd visszatért Mezőberénybe. Szendrey Júlia az úrilányok nyugodt-nyugtalan életét élte ekkortájt.
1846. szeptember 8-án a nagykárolyi megyebálon találkozott egy vándorszínész költővel, akibe első látásra beleszeretett. Az érzés kölcsönösnek bizonyult. "Ez időtől számítom életemet, a világ lételét, azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi sem volt; akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója és szívemben a szerelem. Mindezt Juliskámnak egy pillantása teremté" - fogalmaz egy Petőfi-levél. "Én csak mióta te szeretsz, kívánnék tündökölni, vágynék a legjelesebb lenni a világon, vágynék istennő lenni, csak hogy te mondhatnád az embereknek: e hölgy, kit csudáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém! Én bírom e hölgy örök szerelmét." - Szendrey Júlia leánykori naplójából.
Júlia a költő legfontosabb múzsája lett, hozzá írta többek között a Nem csoda, ha újra élek, később a Reszket a bokor, mert..., a Szeptember végén, a Minek nevezzelek? és az Itt van az ősz, itt van újra című verseit. Júlia apja nem nézte jó szemmel szerelmüket, hiszen számára az akkori alszolgabíró, aki szintén udvarolt lányának, megfelelőbb vő lett volna. Mégis miért egyezett bele a házasságba? Ady Endre teóriája szerint: "De bizony én úgy érzem, hogy az öreg Szendrey okosan zordoskodott és komédiázott, már azért is, mert abban az időben a komédiázás volt az őszinteség divatos formája. Gondolta az öreg Ignác úr: ez a leány így is, úgy is bolondot fog csinálni, összekerült egy másik bolonddal, ez a legokosabb megoldás. Legyenek egymáséi, hozomány se kell, támogatás sem, lelkiismeretesség sem, az övék lesz, hála istennek, mindenért minden felelősség."

Megismerkedésük első évfordulóján házasodtak össze Erdődön. Az ifjú pár a szülőktől semmilyen támogatást és hozományt nem kapott, ennek ellenére meg tudták teremteni saját otthonukat. Mézesheteiket Koltón töltötték, aminek emlékét több Petőfi-vers őrzi. Március 15-én Szendrey Júlia varrta és tűzte Petőfi Sándor mellére a később ismertté vált kokárda első példányát, amit a párizsi trikolór mintájára készített. Petőfi naplójában olvasható, hogy felesége ezen a napon piros-fehér-zöld főkötőt varrt magának, miközben ő a Nemzeti dalt írta. Egyetlen gyermekük, Zoltán 1848. december 15-én született meg. Petőfi Sándort 1849-ben látta utoljára felesége. Halálhíre után Kolozsváron, majd apjánál, Erdődön élt, és megpróbált információkat szerezni férjéről. Még le sem telt az egy év gyászidő, amikor 1850-ben Horvát Árpád történész felesége lett, később három gyermekük született. Második házasságát országos felháborodás kísérte, Arany János ezek után írta meg A honvéd özvegye című művét.



1856-ban Magyarországon Andersen meséi először nyomtatásban Szendrey Júlia fordításában jelentek meg (például A császár új ruhája és a Rendíthetetlen ólomkatona). 1866-ban férjétől különvált. Pesten egy Zerge utcai (ma: Horánszky utca) házban halt meg 1868. szeptember 6-án. A Kerepesi temetőben közös sírban nyugszik első férje szüleivel és Petőfi Istvánnal, Sándor öccsével. Annak ellenére, hogy Horvát Árpád feleségeként halt meg, Júlia sírjára azt vésték fel: "Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia, élt 39 évet"

2009. szeptember 10., csütörtök

Örökségnapok-megnyitó


Ma délelőtt a hivatalos megnyitóval és sajtótájékoztatóval kezdetét vette az idei Kulturális Örökség Napjainak rendezvénysorozata - így némiképp megelőzve a konkrét programokat, amelyekre jövő hét péntek és vasárnap között kerül majd sor. Büszkék lehetünk azonban: a Horánszky utcai Párbeszéd Háza volt a házigazda, illeszkedve az idei rendezvénysorozat témájához, a szakrális terek bemutatásához.

A Józsefvárosban látogatható épületek listája itt érhető el. A Mágnásfertály területén számos érdekesség lesz megtekinthető, ezekről hamarosan ajánlott útvonal is készül!

2009. szeptember 9., szerda

Könyvpiacunk szombaton




Klasszul alakult a szombati könyvpiacunk, olyannyira, hogy búcsúzáskor mindenki azt kérdezte: mikor lesz újra árusítás :-)




Bár reggel 10 órakor még éppen esett az eső, próbálván megakadályozni a mi kis akciónkat, viszont hamar kiderült az ég, kipakoltak az árusok, jöttek a vevők, vásároltak-beszélgettek-barátkoztak. Kellemes koraőszi nap, igazi békés sziget volt, hisz még a körúton vijjogó rendőrautókat sem hallottuk!


Szóval lesz még ilyen CaPE-rendezvény, remélhetőleg a közeli jövőben, erről hamarosan értesítéssel leszünk!

2009. szeptember 3., csütörtök

Szeptember


Szeptember háza kék mozsár
a falakon átüt a mész
idelátszik még az egész
de a részt árnyék töri már
Bertók László


2009. szeptember 2., szerda

Feszty Masa és bélyegek - kiállítások a jezsuitáknál




A Párbeszéd Háza - Magyar Jezsuita Rendtartomány önállóságának centenáriuma alkalmából - két programot is ajánl szeptember elejére a nagyközönségnek.
A "Jezsuiták a Filatéliában" című bélyegkiállítás megnyitójára szombaton, szeptember 5-én 11 órától kerül sor, alkalmi bélyegzéssel egybekötve! A kiállítást Mag. Wilhelm Remes (Kollegium Aloisianum, Linz) rendezte, Visnyovszki Gábor, a Magyar Filatéliai Tudományos Társaság elnöke és P. Vértesaljai László SJ templomigazgató nyitja meg.
Alkalmi bélyegzés szeptember 5-én 11-15 óráig.



Feszty Masa jezsuita témájú, a nagyközönség előtt eddig be nem mutatott festményei kiállításának megnyitására pedig szeptember 9-én, szerdán 17.30-tól kerül sor, P. Vértesaljai László SJ templomigazgató szavaival.




Mindkét kiállítás helyszíne a Párbeszéd Háza,1088 Budapest, Horánszky u. 20.,
a nyitvatartás is megegyezik: szeptember 9-27-ig, naponta 10-18 óráig.

2009. augusztus 31., hétfő

Párisban járt...


... no egyelőre még nem az ősz, hanem a Mágnásfertály, augusztus közepén.


És ott pedig jól szét is nézett. Kezdve Párizs "Palotanegyedével", a Marais-negyeddel, amely valamikor szintén mocsaras terület volt, ahogyan a neve is erre utal (a marais mocsarat jelent). A 14. század során azonban egyre befolyásosabb környék lett, V. Károly kedvenc rezidenciája, a Louvre közelsége folytán. A 17. században élte virágkorát, amikor a tehetős rétegek divatos lakónegyedévé vált. Hatalmas és hivalkodó paloták épültek, ezek a helyenként még most is feltünedező hotelek (ide igazából kellene egy kis kalapocska az o betűre). Sokat közülük a közelmúltban helyreállítottak és múzeummá alakítottak (Musée Picasso, Musée Carnavalet, Hotel de Lamoignon, Hotel de Sully, etc.). A jómódúak körében újra sikk lett a negyed éttermeibe és kávéházaiba járni, ezenkívül divatüzletek szegélyezik az utcákat. A Places de Vosges a Marais-negyed szívében a tökéletesen szimmetrikus tér mintapéldája, egykor lovagi tornák színhelye volt. A tér 6. számú házában, a mai Maison de Victor Hugo-ban élt a Nyomorultak írója, háza ma életének és munkásságának múzeuma. De itt található a Place de Bastille (mára már semmi nem maradt a hírhedt börtönből) és az impozáns Hotel de Ville, azaz a párizsi városháza, amely egy gyönyörű, sétálásra csábító térre néz, ottlétünkkor épp egy fesztiválnak adott helyet (és már senki nem is gondol arra, hogy valaha itt rendezték a legtöbb akasztást, eretnekégetést és hasonló kivégzéseket - IV. Henrik merénylőjét, Ravaillacot például itt négyelték fel élve, testét négy izmos lóval szakították szét, brrrr...).


De békésebb témákra evezve: kerestem még hasonlóságokat, erre megtaláltam a mi Lilink testvérét a Champs-Elysées-n, íme:


És végül, amit eltanulhatunk a városi biciklis közlekedést preferáló polgármestertől: