Zöld sziget a főváros szívében: Trefort-kert

Kevesen tudják, hogy a Múzeum körúton álló, ma már valódi fényében ragyogó Trefort-kert és a körülötte álló épületek területén valaha az egyetemi botanikus kert volt.

A Nagyszombatban alapított egyetem 1784-ben költözött Pestre, s ekkor az egyetemi botanikus kert a mai ferences templom mellett kapott helyet. Akvárium és üvegház is épült, összesen 1656 növényfajt neveletek benne. A nagy magyar természetkutató, Kitaibel Pál itt dolgozott, akinek nagy része volt a magyar botanika megalapozásában. Kitaibel vezetése alatt élte az ezen a telken működő egyetmi botanikus kert az első - de nem az utolsó - virágkorát, a fajszám ekkor már 4000 fölé emelkedett.

A mai Trefort-kert helyére 1809-ben költözött át a kert, nem utolsó sorban megnövekedett helyigénye miatt. A Múzeum körúti Grassalkovich-telek területén újra felépítették az üvegházat, átépítették a növényeket. Az átköltözés csak 1815-re fejeződött be, a kertben nevelt növények fajszáma 1827-re eléri a 10 000-et, ez a kert második virágkora Haberle Károly vezetése alatt. Az 1832-es pesti árvíz a kertben is komoly károkat okozott, de az igazi csapást az jelentette, hoyg az igazgató rablógyilkosság áldozata lett. Utódai nagyon elhanyagolták a kertet, annyira, hogy végül 1844-ben az utolsó üvegház is beomlott.

1847-ben József főherceg javaslatára az egyetem megvásárolta botanikus kert kialakítása céljából a külső Üllői úton található Festetics-telket, ahol - bár nem az eredeti nagyságú területén - az ELTE Füvészkert ma is működik. A költözködés több évet vett igénybe, a Füvészkert azóta is e helyen áll, s várja látogatóit.

A Trefort-kert mint az egyetemi botanikus kert egyik elődje, "kistestvére" elsősorban a hallgatók és az egyetemi dolgozók pihenését, felfrissülését szolgálja, s üdítő színfoltként a városlakókat is vonzza. A felújítások után a Trefort-kert ékszerdobozzá lett, melynek legszebb dísze a középen álló, Pecz Samu tervezte romantikus stílusú "kastély", az úgynevezett Gólyavár, amely Egyetemünk jelképe is. Belvárosi kertként, közösségi térként számtalan feladat és lehetőség előtt áll.

szöveg: Orlóci László, az ELTE Füvészkert igazgatója, Trefort-kert I. évf. 1. szám.

fotók: Aesculus, Táj-Kert blog

Nemzeti kultúrpolitika anno - a Józsefváros-versikétől az egyre terjedő Betűországig

"Én vagyok a Józsefváros,

Hírem-nevem tudományos.

Van Nemzeti Múzeumom,

Nézni soha meg nem unom.

Klinikám is, nem egy, de sok:

Ott tanulnak az orvosok.

Hogy színműveinket játssza,

Itt áll a Nemzet Színháza.

Katonát is nevelek ám

Odakint a Ludovikán,

Mert a hazát védi-tartja

Katonáink hősi kardja."

Az idézet a Betűország negyedik virágoskertje - Olvasókönyv az elemi iskolák negyedik osztálya számára című, két világháború közötti magyar tankönyvből származik. A könyvecske egy ötkötetes sorozatba illeszkedik és szerkesztője nem más, mint Móra Ferenc volt. Az idősebbek még ma is olyasfajta szép emlékeket őriznek betűvetésük első éveiből, mint az én korosztályom a Gőgös Gúnár Gedeonról, vagy a Sétálni megy Pankáról.

Ám az olvasókönyvek a generációkat nevelő hatáson túlmenően is hordoznak érdekességet: a kor lenyomatát adják. Egy olyan korét, amelyben a politikai elit a nemzeti fennmaradás egyik legfontosabb eszközének a kultúrát, a művelődést tartotta.

És igen, valóban, ez Klebelsberg kora, akinek minisztersége idején a Palotanegyedben (a Gólyavárban) működő Királyi Magyar Egyetemi Nyomda tölti be a nemzeti tankönyvkiadó vállalat szerepét. A miniszter kétszázmillió-ötszázmillió korona kamatmentes kölcsönt nyújt a cégnek, az olcsó, tartós és nem utolsósorban szakmailag magas színvonalú tankönyvek megjelentetésének támogatására. Ebbe pedig természetes módon belefér az a finoman jelzésértékű revizionista kép is, amely Betűország (Csonka-Magyarország) terjedését mutatja.

1925-ben. A betűk erejével.

A Muzi: "térképre rajzolható történet"

Az utóbbi időben szerencsére egyre több szó esik a Múzeumkertről, szépítéséről, régi funkcióinak felelevenítéséről és az újak megtalálásáról. A Palotanegyedben sokakat személyes élmény fűz ehhez a zöldterülethez: gyermekjátszótér, hétvégi térzene, hógolyózás... Legtöbbünknek azonban a márciusi eseményeken túlmenően a Pál utcai fiúkból ismert, ahol is az "einstand" történt. Molnár Ferenc regénye ma már világhírű alkotás: olaszok, amerikaiak forgattak belőle filmet, kötelező olvasmánya a kisiskolásoknak. Van azonban egy másik gyermekregény is ebből a korból, erről a helyszínről:

"Ti azt hiszitek, hogy a Múzeumkert egy vasráccsal körülkerített kert, amelynek határa 1930-ban, amikor ezt a könyvet írom, délről a Múzeum körút, északról az Eszterházy utca, kelet felől a Múzeum utca és nyugatnak a Főherceg Sándor utca, de mi, akik 1887 körül voltunk tízévesek, nagyon jól tudjuk, hogy a Múzeumkert nem egy vasráccsal körülkerített kert, hanem az egész világ, amelynek határa mindenfelől a végtelenség.

Nem is Múzeumkert a neve, hanem röviden és mégis messzihangzón: Muzi!

– Jössz a Muziba? – kérdezték a gyerekek akkor egymástól.

– Ott leszek a Muziban! – hallatszott a felelet.

És a Muzi – az én gyermekkorom Muzija – sok csodálatos történetet tud, amiket a mai gyerekek már nem ismernek.

Az én Muzim előtt még lóvasút szaladt, az én Muzim előtt katonabanda masírozott a „Nájgebáj”-ba, az én Muzimat Szent Istvánkor elözönlötte a sok falusi, az én Muzimban még nem állott Arany János szobra, az én Muzimban a solferinói és königgrätzi csaták molnárkék pantallós, szürke kabátos veteránjai állottak őrt, az én Muzimban rablót és pandúrt, hosszú métát játszottunk, versenyfutásra ott gyűltek össze Pest fiúi, tavaszkor ott volt a legnagyobb gojzi vásár, onnan indultunk verekedni a Kistérre, a messzi Fatérre, a Károlyi-palota márványcsúszdáján ott lyukasztottuk ki mind a nadrágunkat, onnan vándoroltunk ki a ligetbe a Garobaldihoz, az első indiánokhoz, akik az állatkertbe jöttek…

Mondom, egy egész világ volt a Muzi és főhőse egy villogó fekete szemű fiú, akit Pikinek hívtak.

Ennek a Pikinek a históriáit mesélem el nektek, 1930 gyermekei…

Tehát egyszer volt, hol nem volt 1887 körül…"

A szerző Pásztor Árpád, a mű pedig a Muzi - A múzeumkerti fiúk címet viseli és a Móra Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2008-ban, első kiadásban.

S hogy mit is kell tudnunk erről az ismeretlenül csengő nevű íróról? Pásztor Árpád 1877-ben született Ungváron és Budapesten hunyt el 1940-ben. A budapesti egyetemen szerzett jogi diplomát, majd a Magyarország, a Budapesti Napló és az Est munkatársaként tudósított a világ különböző tájairól. Úti élményeit könyv alakban is feldolgozta, közülük számos ma is megtalálható a könyvtárak polcain: Budapesttől a Föld körül Budapestig, Találkozásom Poe A. Edgarral, Amerika Kanadától Panamáig, Walt Whitman. Írói tevékenysége igen széles műfaji skálát ölel fel: sikeres regényei, verseskötetei mellett számos operettlibrettót, kabarédalt és jelenetet jegyez, színműveit színpadokon játszották, világirodalmi kortársainak hazai tolmácsolója volt. Edgar Allan Poe fantasztikus történeteinek is ő az első magyar fordítója. Vajda Jánosról életregényt ír Gina és Rozamunda címmel, gyermekkönyveiként tartjuk számon a Princeszt és a Szultán Jancsit. Molnár Ferenc barátja volt, A Pál utcai fiúk ihletője. Talán nem is véletlen, hogy Pásztor fivérek is szerepelnek Molnár művében...

Utazó riporterként is aposztrofálták kortársai:

"Tizennyolc esztendős gyerekifjú állított be három évtizeddel ezelőtt az egyik budapesti lap szerkesztőségébe és novellát nyújtott át a szerkesztőnek. A tizennyolc esztendős szálas ifjúnak zsebében mindig volt készen néhány novella és vers. A tizennyolc esztendős fiatalember irodalommal foglalkozott, bár az írással nem volt semmi messzebbmenő terve.
Ezernyolcszázkilencvennyolcban nagy ünnepség volt a Népszínházban, egy huszonkétéves szerzőnek a darabját mutatta be a Népszínház. A fiatal szerzőt Pásztor Árpádnak hívták.

Pásztor Árpád huszonkét esztendős volt, erős, élni és tanulni akaró fiatalember, akinek nem volt elég Magyarország. Vére, vágya és tudásszomja külföldre hajtotta. Pásztor Árpád bejárta az egész világot és a népszínházi szerzõbõl riporter lett. Riportokat küldött a magyar lapoknak a világ minden részéből.

Pásztor Árpád utazásának első etappéja Varsó volt. Varsó után Szentpétervár következett. Kis Kodakjával lefotografálta a cár teheneit és a cár palotáját. Moszkvában az orosz irodalmat tanulmányozta, Jasznaja Poljanában felkereste Tolsztojt, órákhosszat beszélgetett vele, Nizsnij Novgorodban a lüktető életet csodálta. Azután megunta a civilizált orosz városokat, vonatra ült és Szibériába utazott, Irkutzktól Charbinig figyelt, tanult. A kínai szokásokkal is megismerkedett. Port-Arturi emlékekkel megrakodva átugrott Japánba, hónapokig élt Tokyóban, naphosszat járta az agyagos utcákat. Japán barátjai voltak.
Színházba, mulatóba és kávéházba járt. Éjszakákon keresztül csatangolt a külvárosokban, tanulmányozta az éjjeli életet, megnézte a japán börtönöket. Majd meggondolta magát és hajóra szállt. Amerikába ment. Heteken keresztül élt az indiánok között. Newyorktól San Franciscoig keresztül-kasul utazta Amerikát, riportot ir a san franciscoi halottégetésrõl, Kalifornia nagyszerű levegőjéről.

Télen Los Angelesben szedi a virágokat. Felkeresi az aranyásó telepeket. Ohajoban felvéteti magát a bányába. West Orange-ben felkeresi Edisont. Edison megszereti s barátságosan bevallja neki, hogy a nőt tartja a világon a legjobb találmánynak. Hajóra ült, visszajön Magyarországra. Megint utazik, Páris, London, a nagy metropolisok. Megint Amerika. Megint külföld. „Hajón, vasúton egyre csak járni…” Utazik és utazik. Legutoljára két esztendővel ezelőtt volt Amerikában."