Zöld sziget a főváros szívében: Trefort-kert

Kevesen tudják, hogy a Múzeum körúton álló, ma már valódi fényében ragyogó Trefort-kert és a körülötte álló épületek területén valaha az egyetemi botanikus kert volt.

A Nagyszombatban alapított egyetem 1784-ben költözött Pestre, s ekkor az egyetemi botanikus kert a mai ferences templom mellett kapott helyet. Akvárium és üvegház is épült, összesen 1656 növényfajt neveletek benne. A nagy magyar természetkutató, Kitaibel Pál itt dolgozott, akinek nagy része volt a magyar botanika megalapozásában. Kitaibel vezetése alatt élte az ezen a telken működő egyetmi botanikus kert az első - de nem az utolsó - virágkorát, a fajszám ekkor már 4000 fölé emelkedett.

A mai Trefort-kert helyére 1809-ben költözött át a kert, nem utolsó sorban megnövekedett helyigénye miatt. A Múzeum körúti Grassalkovich-telek területén újra felépítették az üvegházat, átépítették a növényeket. Az átköltözés csak 1815-re fejeződött be, a kertben nevelt növények fajszáma 1827-re eléri a 10 000-et, ez a kert második virágkora Haberle Károly vezetése alatt. Az 1832-es pesti árvíz a kertben is komoly károkat okozott, de az igazi csapást az jelentette, hoyg az igazgató rablógyilkosság áldozata lett. Utódai nagyon elhanyagolták a kertet, annyira, hogy végül 1844-ben az utolsó üvegház is beomlott.

1847-ben József főherceg javaslatára az egyetem megvásárolta botanikus kert kialakítása céljából a külső Üllői úton található Festetics-telket, ahol - bár nem az eredeti nagyságú területén - az ELTE Füvészkert ma is működik. A költözködés több évet vett igénybe, a Füvészkert azóta is e helyen áll, s várja látogatóit.

A Trefort-kert mint az egyetemi botanikus kert egyik elődje, "kistestvére" elsősorban a hallgatók és az egyetemi dolgozók pihenését, felfrissülését szolgálja, s üdítő színfoltként a városlakókat is vonzza. A felújítások után a Trefort-kert ékszerdobozzá lett, melynek legszebb dísze a középen álló, Pecz Samu tervezte romantikus stílusú "kastély", az úgynevezett Gólyavár, amely Egyetemünk jelképe is. Belvárosi kertként, közösségi térként számtalan feladat és lehetőség előtt áll.

szöveg: Orlóci László, az ELTE Füvészkert igazgatója, Trefort-kert I. évf. 1. szám.

fotók: Aesculus, Táj-Kert blog

Trefort Ágoston

A bölcsészkari épületek kertjében található Trefort Ágoston bronzszobra, amely egyik legjelentősebb kultúrpolitikusunkat álló helyzetben, balkezében iratcsomóval ábrázolja.

Az egyetem professzorai 1888-ban elhatározták, hogy az 1870-80-as években felépült épületcsoport közötti kertben, a Trefort által létrehozott intézetek között az elhunyt miniszter emlékére mellszobrot állítanak. Bizottság alakult Eötvös Loránd, a fizikai intézet igazgatója - a miniszter unokaöccse - vezetésével, amely a Természettudományi Közlönyben adakozásra szólító felhívást bocsátott közre. A természettudományok iránt érdeklődő közönség áldozatkészsége olyan nagy mértékűnek bizonyult, hogy a bizottság mellszobor helyett végül teljes alakú szobor felállítása mellett döntött, s megbízta Stróbl Alajost, a századforduló magyar szobrászatának kiemelkedő művészét a szobor elkészítésével.

A bronzszobor leleplezésére 1904. június 5-én került sor Berzeviczy Albert kultuszminiszter, az Akadémia elnöke és számos vendég jelenlétében. Wartha Vince, a Természettudományi Társulat elnöke azt hangoztatta ünnepi beszédében, hogy az első kultuszminiszter, Eötvös József indította meg a tudományos intézetek alapításának sorát, s midőn Trefort a tárcát átvette, "a kitűzött úton tovább haladt, fölismervén a természettudományoknak a kulturára való hatását, erélyes természetének egész hevével hirdette minden alkalommal a természettudományok nagy fontosságát Magyarország újjáalakításában és talált módot és eszközt fejlesztésére és istápolására. Ma a tudományos intézetek egész sorozata hirdeti alkotójának dicsőségét." A szobrot az egyetem nevében Heinrich Gusztáv rektor vette át.

Trefort pályafutásában fontos szerep jutott Eötvös Józsefnek. A dualista korszak két legjelentősebb kultúrpolitikusának az 1830-as években kialakuló baráti, később rokoni kapcsolata meghatározta Trefort egész életútját. Eötvös irányításával a centralista csoport tagjaként indult politikusi pályája. A negyvenes években képviselő, az 1848-as forradalom győzelem után államtitkár, de a Lambergen végrehajtott népítélet után, sógorával, Eötvössel együtt emigrált.

A Bach-korszak éveit felesége Békés megyei birtokán, a közügyektől visszavonultan töltötte. A hatvanas években - gazdasági érdekeinek megfelelően - elsősorban az alföldi vasútvonal létrehozásán fáradozott, de Eötvös oldalán részt vett a politikai életben is, s bekapcsolódott a kiegyezés előkészítésébe.

1872-től, tizenhat éven keresztül, 1888-ban bekövetkezett haláláig a vallás- és közoktatásügyi minisztérium élén irányította a magyar kulturális életet. A művelődésügy korszerűsítésében az Eötvös által kijelölt úton indult el, a nagy előd által lerakott alapokon folytatta a polgári oktatási rendszer kiépítését. Teljes politikai hitvallását, programját gyakran e három szóban foglalta össze: "tudomány, vagyonosság, egészség", mivel megítélése szerint az a nemzet, amely ezen tulajdonságokkal rendelkezik, mindent elérhet.

Eötvös és Trefort sokoldalú kultúrpolitikája következtében a kiegyezést követő két évtized a modern magyar felsőoktatás megszületésének korszaka. 1872-ben létrejött a Műegyetem, s megnyílt az ország második tudományegyeteme Kolozsvárott. A budapesti egyetemen új tanszékek alakultak, felépültek a természettudományi és orvoskari épületek, az Üllői úti klinikák, a Műegyetem Múzeum körúti épülete, s az Egyetemi Könyvtár. Emelkedett a hallgatók és az oktatók száma, az oktatás színvonala.

Trefort az 1883. évi középiskolai törvényben minden tanárjelöltre nézve kötelezően előírta a szaktárgyak négyéves tanulmányozását, az egyéves pedagógiai gyakorlatot, a képesítő vizsgát. A törvény kétféle középiskolát határozott meg: a gimnáziumot és a reáliskolát. Az utóbbi nyolc évfolyamossá vált és érettségivel zárult. Trefort erőteljesen fejlesztette az elsősorban a kispolgárság által kedvelt reáliskolát, s hangsúlyozta annak fontosságát a gyakorlati pályákra való képzés tekintetében. A középiskolai építkezésekkel is hozzájárult a hazai középfokú oktatás korszerűsítéséhez.

Trefort közgazdasági szemléletéből következően vagyonos nemzet, vagyonos polgárság megteremtésére törekedett. tevékenysége a hazai szakoktatás történetében az alapvetés korszakát jelentette. Elősegítette általában a tankönyvek íratását, megalapozta a szemléltető oktatást: térképeket, földgömböket, falitáblákat készíttetett. Gondot fordított arra is, hogy az újonnan létesített iskolákban célszerű berendezés, megfelelő méretű padok, tornaterem segítse elő a tanítás sikerét.

Tevékenysége átfogta a magyar kultúra egész területét. A művészetek fejlesztésére irányuló működéséből kiemelhetjük a Zeneakadémia megalapítását. A művészetpártolás meghatározója volt egész miniszteri pályafutásának. Megszervezte az első festészeti mesteriskolát; foglalkoztatott festőket, építészeket, szobrászokat az építkezések, restaurálások révén. Magalapította az Iparművészeti Múzeumot, iparkiállításokat rendezett; a hazai ipar és iparművészet pártolására bíztatott nyílt leveleiben.

Halálának 120. évfordulóján, megemlékezve tevékenységéről, megállapíthatjuk, hogy működése eredményességét az általa emeltetett intézmények, a nagy jelentőségű alkotások sorozata bizonyítja, amelyek még napjainkban is az oktatás műhelyei.

Mann Miklós írása a Trefort-kert első számából (I. évfolyam, 1. szám, 2008.)

Trefort

Az elkövetkező napokban-hetekben egy kezdeményezésnek köszönhetően vélhetően többször kerül majd előtérbe a Trefort utca a Palotanegyedben, mint a korábbi időszakban. Eleddig valahogy kiesett a látókörömből: a bejegyzéscímkék közé is csak most kerül fel a Trefort név. Lássuk hát az utca nevezetességeit szép sorjában, elsőként a szintén e nevet viselő Trefort Gimnáziumot!

Az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolát - illetve jogelődjét - 1872-ben azzal a céllal alapították, hogy létrejöjjön egy olyan közoktatási intézmény, amely kifejezetten a leendő középiskolai tanárok felkészítésének színtere. A Kármán Mór - a világűrt kutató Kármán Tódor édesapja - elgondolásai alapján szervezett gyakorlóiskola új típusú intézmény volt nemcsak a korabeli Magyarországon, hanem egész Európában is.

Már az első évtizedekben széles látókörű, kiemelkedő tudású szakemberek alkották a "Minta" tanári karát - nem hivatalosan így nevezték ugyanis az iskolát. Az ő tudásukból, példájukból, módszertani felkészültségükből merítve a tanárjelöltek - később mint diplomás tanárok - az ország számos iskolájában kamatoztathatták, adhatták tovább mindazt, amit itt tapasztaltak, láttak, elsajátítottak. A vezetőtanárok megbízatásának alapkövetelménye - ahogyan ma is - a kiemelkedő szaktárgyi és pedagógiai felkészültség. A tanári karban mindig voltak, akik az egyetemen is oktattak, illeetev később professzorok, akadémikusok lettek. A társadalom - és természettudomáynok,a közélet, az irodalom, a művészetek és a sport később országos vagy világhírnevet szerzett számtalan kiválósága tanult ebben az intézményben. 1957-ben az iskola névadója - az 1931-ben itt érettségizett - Ságvári Endre lett, a rendszerváltást követően, 1991-ben pedig Trefort Ágoston nevét vette fel.

Végül érdekességként következzék egy lista a gyakori névváltozásokról:

1872-1890 A Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakorló Főgymnasiuma
1890-1919 Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakorló-Főgymnasium
1919. május-augusztus: Budapesti VIII. kerületi Állami Gyakorló Főgimnázium
1919-1923 Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakorló Főgimnázium
1923-1925 Budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző-Intézeti Gyakorló Főgimnázium
1925-1927 Budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző-Intézet Gyakorló-Gimnázium
1927-1936 A Budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző-Intézet Gyakorló Középiskolája
1936-1946 A Budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző-Intézet Gyakorló-Gimnáziuma
1946-1949 A Budapesti Középiskolai Tanárképző-Intézet Gyakorló Gimnáziuma és Általános Iskolája
1949-1950 Budapesti VIII. kerületi Állami Gyakorló Általános Gimnázium
1950-1951 Budapesti VIII. kerületi Apáczai Csere János Általános Gimnázium
1951-1953 Budapest IX. kerületi Apáczai Csere János Általános Gimnázium (IX. Lónyai utca 4.)
1953-1954 Állami Apáczai Csere János Gyakorló Általános Gimnázium
1954-1955 Apáczai Csere János Gyakorló Általános Gimnázium
1955-1957 Apáczai Csere János Gyakorló Általános Gimnázium és Általános Iskola
1957-1961 Ságvári Endre Gyakorló Általános Gimnázium és Általános Iskola
1961-1991 ELTE Ságvári Endre Gyakorló Iskola
1991-tõl ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola

Nemzeti kultúrpolitika anno - a Józsefváros-versikétől az egyre terjedő Betűországig

"Én vagyok a Józsefváros,

Hírem-nevem tudományos.

Van Nemzeti Múzeumom,

Nézni soha meg nem unom.

Klinikám is, nem egy, de sok:

Ott tanulnak az orvosok.

Hogy színműveinket játssza,

Itt áll a Nemzet Színháza.

Katonát is nevelek ám

Odakint a Ludovikán,

Mert a hazát védi-tartja

Katonáink hősi kardja."

Az idézet a Betűország negyedik virágoskertje - Olvasókönyv az elemi iskolák negyedik osztálya számára című, két világháború közötti magyar tankönyvből származik. A könyvecske egy ötkötetes sorozatba illeszkedik és szerkesztője nem más, mint Móra Ferenc volt. Az idősebbek még ma is olyasfajta szép emlékeket őriznek betűvetésük első éveiből, mint az én korosztályom a Gőgös Gúnár Gedeonról, vagy a Sétálni megy Pankáról.

Ám az olvasókönyvek a generációkat nevelő hatáson túlmenően is hordoznak érdekességet: a kor lenyomatát adják. Egy olyan korét, amelyben a politikai elit a nemzeti fennmaradás egyik legfontosabb eszközének a kultúrát, a művelődést tartotta.

És igen, valóban, ez Klebelsberg kora, akinek minisztersége idején a Palotanegyedben (a Gólyavárban) működő Királyi Magyar Egyetemi Nyomda tölti be a nemzeti tankönyvkiadó vállalat szerepét. A miniszter kétszázmillió-ötszázmillió korona kamatmentes kölcsönt nyújt a cégnek, az olcsó, tartós és nem utolsósorban szakmailag magas színvonalú tankönyvek megjelentetésének támogatására. Ebbe pedig természetes módon belefér az a finoman jelzésértékű revizionista kép is, amely Betűország (Csonka-Magyarország) terjedését mutatja.

1925-ben. A betűk erejével.

Alpár Náci lepillant ránk

Bár mint tudjuk, a Palotanegyedben található a Magyar Építőművészek Szövetségének székháza, ily módon nagyon sok építész kötődik ide (ha másként nem, hát a hivatalosság okán), mégis: ha Palotanegyed és nagynevű építészek, akkor legelsősorban Ybl és Pollack juthat eszünkbe. Teljes joggal. Most mégis egy harmadik példamutató építész nyomait próbálom kutatni és elhelyezni a negyedben: Alpár Ignácét.

A kiegyezés és az I. világháború közötti időszakban, a fővárosban és vidéken számos jelentős épületet hoztak létre a hazai építészettörténet élvonalát alkotó építészek. Közéjük tartozik a józsefvárosi születésű, stájer származású Alpár is, aki hagyományosan végigjárta a szakmai ranglétrát: belvárosi főreáliskola, kőműves-tanonckodás, szabadulólevél, tervezőirodai munka, német, majd itáliai tanulmányutak.

Alpár útja a gyakorlati tervezés felé akkor indult el, amikor összekülönbözött Hauszmann Alajossal, korábbi mentorával, aki nem őt ajánlotta tanárnak a Műegyetem újonnan nyíló tanszékére. Történt ez annak ellenére, hogy Alpár - akkor még Schöckl néven - Hauszmann irodájában kezdte pályáját, az ő biztatására folytatta tanulmányait a berlini Építészeti Akadémián, s hazaérkezte után Steindl Imre, majd Hauszmann tanársegédje lett a Műegyetem egy másik tanszékén. Alpár tehát az oktatás helyett a tervezést választotta és 1880-ban megnyitotta saját irodáját, először a Teréz körúton, majd az Almássy téren. Évtizedekig működő céget gründolt ekkor, nemcsak építészeket, hanem az építészethez kötődő szakembereket, vállalkozókat, művészeket fogta össze és foglalkoztatta nagyszabású köztéri, közületi megbízásai során., így együtt dolgozott Róth Miksával, Telcs Edével vagy a Vágó-fivérekkel is.

Pályafutásának legnagyobb sikerét a milleniumi kiállítás Történelmi Épületcsoportjával érte el: ez a Városligeti-tó partján a millenniumi ünnepségek tiszteletére a magyar építészet történetét épületmásolatokkal ábrázoló csoport, amelyet legjellemzőbb részéről Vajdahunyad várának ismerünk a mai napig, bár tudjuk, hogy igazából a Mezőgazdasági Múzeum otthonául szolgál. Rendkívül termékeny alkotó volt: a budapesti városképben (Szabadság tér, Vörösmarty tér, József nádor tér, Roosevelt tér) máig meghatározó szerepet játszó épületei mellett alkotásai - megyeházák, középiskolák, templomok, fürdők, bérházak, villák, kastélyok, katonai épületek, posta, színház és szálloda - a történelmi Magyarország területén mindenhol megtalálhatóak.

A Palotanegyed sem árválkodhat Alpár-tervezte épület nélkül: a Csepreghy utcában egy klasszikus bárpalotát (Walla-bérház, 1899) épített, s a helyi legenda szerint a ház kapujábanaz ő arca tekint le a be- és kilépőkre!

"Alpár pályája ... a millenium után lendült magasra. Addig csupán a vidéken épített. Sokat és tömegre, költségre nem jelentéktelen épületeket. A fővárosban azonban ismeretlen volt a neve mindaddig, míg a milleniumi kiállítás történelmi csoportjának épületére kitűzött pályázatot meg nem nyerte. ... Ez a sikere tette országosan ismertté Alpár nevét, és ettől kezdődik tulajdonképpeni pályája, annak az a része, amely Budapestet szelte át és amelyen élete főművei keletkeztek. Szerencsés korszak volt. A terjeszkedő fővárosnak új városrészekre és egész sereg új középületre volt szüksége. A Lipótváros közepén terpeszkedő sokudvaros, polygon alaprajzú rengeteg Ujépületet akkoriban bontották le, hogy a mai Szabadság-tér háztömbjeit építsék a helyére. Egymás után írtak ki nagy pályázatokat, köztük az áru- és értéktőzsdére, az osztrák-magyar bank budapesti főépületére (a mai Nemzeti Bank épületére). A mérkőzésekből Alpár Ignác került ki győztesen, s elmondható róla, hogy a Szabadság-tér építészeti képét ő alakította ki két hatalmas épületével. Mind a kettő főként az alaprajzi megoldásával nyerte meg a pályabírák tetszését. Alpárban addig is, azóta pedig még inkább a célszerű belső helyiségbeosztás mesterét becsülték.
Ez a tehetsége biztosította számára későbbi nagy banképületeinek megtervezését: a Hitelbankét és a Pesti Hazai Takarékpénztár váciutcai főépületéét. Hatalmas irodával, tehetséges fiatal építészek seregével dolgozott Alpár ezeken a munkákon. S közben bérházak tervezésére és vidéki építkezésekre is jutott ideje.
Robusztus munkás volt, a régi Pest elpusztíthatatlan «pámászterei»-nek utolsója. Fizikumra, hangra, súlyra, tekintélyre óriás. És biztoskezű adminisztrátor, ki tevékenységének sok szálát soha össze nem zavarta. Bár nem volt tanára a Műegyetemnek, művészeti és főképp építészeti kérdésekben mindenkinél nagyobb tekintély volt, az államnak kinevezetlenül is szinte hivatalos szakértője. Minden fontosabb pályázat eldöntése körül szava jutott s ennyiben a maga építkezésein túl közvetve is fontos része jutott az újabb magyar építőművészet kialakulásában.
Sok értékes tulajdonsága volt, de a képzelet lendületessége és általában az eredetiség nem tartozott közéjük. Maradt nehány épülete (például az Anker-udvar, vagy az Apponyi-téri Girardi-ház), amelyeknek kvalifikálása csak kegyetlen jelzőkkel lenne lehetséges. Ezeken az épületein különben sem nagyon biztos ízlése teljesen felmondta a szolgálatot.
Építészi érdemei közé tartozik, hogy nagy monumentális épületeinek külső és belső díszítésében feladatokat juttatott a többi művészetnek is, különösen a szobrászatnak és az iparművészetnek. ..." (Elek Artúr a Nyugatban, 1928-ból)

Szobra a Vajdahunyad várában

Az első világháború után már nem tervezett, de a művészeti közéletben aktívan részt vett. Elnöke volt az Építőmesterek Ipartestületének, aktív tagja és 1904-1907-ig elnöke volt a Magyar Mérnök- és Építészegyletnek, tagja volt a Műemlékek Országos Bizottságának, az Országos Iparművészeti Társulatnak és az Országos Középítési Tanácsnak is. 1928-ban, amerikai útjáról hazatérőben, Svájcban halt meg. A Vajdahunyad várában ravatalozták fel, és a Kerepesi temetőben nyugszik. A hálás nemzet szobrot is emelt tiszteletére.

A Muzi: "térképre rajzolható történet"

Az utóbbi időben szerencsére egyre több szó esik a Múzeumkertről, szépítéséről, régi funkcióinak felelevenítéséről és az újak megtalálásáról. A Palotanegyedben sokakat személyes élmény fűz ehhez a zöldterülethez: gyermekjátszótér, hétvégi térzene, hógolyózás... Legtöbbünknek azonban a márciusi eseményeken túlmenően a Pál utcai fiúkból ismert, ahol is az "einstand" történt. Molnár Ferenc regénye ma már világhírű alkotás: olaszok, amerikaiak forgattak belőle filmet, kötelező olvasmánya a kisiskolásoknak. Van azonban egy másik gyermekregény is ebből a korból, erről a helyszínről:

"Ti azt hiszitek, hogy a Múzeumkert egy vasráccsal körülkerített kert, amelynek határa 1930-ban, amikor ezt a könyvet írom, délről a Múzeum körút, északról az Eszterházy utca, kelet felől a Múzeum utca és nyugatnak a Főherceg Sándor utca, de mi, akik 1887 körül voltunk tízévesek, nagyon jól tudjuk, hogy a Múzeumkert nem egy vasráccsal körülkerített kert, hanem az egész világ, amelynek határa mindenfelől a végtelenség.

Nem is Múzeumkert a neve, hanem röviden és mégis messzihangzón: Muzi!

– Jössz a Muziba? – kérdezték a gyerekek akkor egymástól.

– Ott leszek a Muziban! – hallatszott a felelet.

És a Muzi – az én gyermekkorom Muzija – sok csodálatos történetet tud, amiket a mai gyerekek már nem ismernek.

Az én Muzim előtt még lóvasút szaladt, az én Muzim előtt katonabanda masírozott a „Nájgebáj”-ba, az én Muzimat Szent Istvánkor elözönlötte a sok falusi, az én Muzimban még nem állott Arany János szobra, az én Muzimban a solferinói és königgrätzi csaták molnárkék pantallós, szürke kabátos veteránjai állottak őrt, az én Muzimban rablót és pandúrt, hosszú métát játszottunk, versenyfutásra ott gyűltek össze Pest fiúi, tavaszkor ott volt a legnagyobb gojzi vásár, onnan indultunk verekedni a Kistérre, a messzi Fatérre, a Károlyi-palota márványcsúszdáján ott lyukasztottuk ki mind a nadrágunkat, onnan vándoroltunk ki a ligetbe a Garobaldihoz, az első indiánokhoz, akik az állatkertbe jöttek…

Mondom, egy egész világ volt a Muzi és főhőse egy villogó fekete szemű fiú, akit Pikinek hívtak.

Ennek a Pikinek a históriáit mesélem el nektek, 1930 gyermekei…

Tehát egyszer volt, hol nem volt 1887 körül…"

A szerző Pásztor Árpád, a mű pedig a Muzi - A múzeumkerti fiúk címet viseli és a Móra Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2008-ban, első kiadásban.

S hogy mit is kell tudnunk erről az ismeretlenül csengő nevű íróról? Pásztor Árpád 1877-ben született Ungváron és Budapesten hunyt el 1940-ben. A budapesti egyetemen szerzett jogi diplomát, majd a Magyarország, a Budapesti Napló és az Est munkatársaként tudósított a világ különböző tájairól. Úti élményeit könyv alakban is feldolgozta, közülük számos ma is megtalálható a könyvtárak polcain: Budapesttől a Föld körül Budapestig, Találkozásom Poe A. Edgarral, Amerika Kanadától Panamáig, Walt Whitman. Írói tevékenysége igen széles műfaji skálát ölel fel: sikeres regényei, verseskötetei mellett számos operettlibrettót, kabarédalt és jelenetet jegyez, színműveit színpadokon játszották, világirodalmi kortársainak hazai tolmácsolója volt. Edgar Allan Poe fantasztikus történeteinek is ő az első magyar fordítója. Vajda Jánosról életregényt ír Gina és Rozamunda címmel, gyermekkönyveiként tartjuk számon a Princeszt és a Szultán Jancsit. Molnár Ferenc barátja volt, A Pál utcai fiúk ihletője. Talán nem is véletlen, hogy Pásztor fivérek is szerepelnek Molnár művében...

Utazó riporterként is aposztrofálták kortársai:

"Tizennyolc esztendős gyerekifjú állított be három évtizeddel ezelőtt az egyik budapesti lap szerkesztőségébe és novellát nyújtott át a szerkesztőnek. A tizennyolc esztendős szálas ifjúnak zsebében mindig volt készen néhány novella és vers. A tizennyolc esztendős fiatalember irodalommal foglalkozott, bár az írással nem volt semmi messzebbmenő terve.
Ezernyolcszázkilencvennyolcban nagy ünnepség volt a Népszínházban, egy huszonkétéves szerzőnek a darabját mutatta be a Népszínház. A fiatal szerzőt Pásztor Árpádnak hívták.

Pásztor Árpád huszonkét esztendős volt, erős, élni és tanulni akaró fiatalember, akinek nem volt elég Magyarország. Vére, vágya és tudásszomja külföldre hajtotta. Pásztor Árpád bejárta az egész világot és a népszínházi szerzõbõl riporter lett. Riportokat küldött a magyar lapoknak a világ minden részéből.

Pásztor Árpád utazásának első etappéja Varsó volt. Varsó után Szentpétervár következett. Kis Kodakjával lefotografálta a cár teheneit és a cár palotáját. Moszkvában az orosz irodalmat tanulmányozta, Jasznaja Poljanában felkereste Tolsztojt, órákhosszat beszélgetett vele, Nizsnij Novgorodban a lüktető életet csodálta. Azután megunta a civilizált orosz városokat, vonatra ült és Szibériába utazott, Irkutzktól Charbinig figyelt, tanult. A kínai szokásokkal is megismerkedett. Port-Arturi emlékekkel megrakodva átugrott Japánba, hónapokig élt Tokyóban, naphosszat járta az agyagos utcákat. Japán barátjai voltak.
Színházba, mulatóba és kávéházba járt. Éjszakákon keresztül csatangolt a külvárosokban, tanulmányozta az éjjeli életet, megnézte a japán börtönöket. Majd meggondolta magát és hajóra szállt. Amerikába ment. Heteken keresztül élt az indiánok között. Newyorktól San Franciscoig keresztül-kasul utazta Amerikát, riportot ir a san franciscoi halottégetésrõl, Kalifornia nagyszerű levegőjéről.

Télen Los Angelesben szedi a virágokat. Felkeresi az aranyásó telepeket. Ohajoban felvéteti magát a bányába. West Orange-ben felkeresi Edisont. Edison megszereti s barátságosan bevallja neki, hogy a nőt tartja a világon a legjobb találmánynak. Hajóra ült, visszajön Magyarországra. Megint utazik, Páris, London, a nagy metropolisok. Megint Amerika. Megint külföld. „Hajón, vasúton egyre csak járni…” Utazik és utazik. Legutoljára két esztendővel ezelőtt volt Amerikában."